A Caraval véget ért, de minden idők legnagyobb játéka még csak most kezdődik. Ezúttal nincsenek nézők - csak nyertesek vagy vesztesek.   Részlet a Finale című könyvből       Amikor Legend legelőször megjelent Tella álmaiban, úgy festett, mintha egyenesen a róla mesélt történetekből lépett volna elő. Danteként mindig a fekete olyan árnyalatába öltözött, mint a kézfejére tetovált rózsa színe. De ezen az éjszakán, Legendként, csábítóvörös, aranyszegélyű kétsoros frakkot viselt, amelyet hozzá illő kravátli és emblematikus cilindere egészített ki. Fényes fekete hajtincsek kandikáltak ki a kalap karimája alól, elfedve a szénfekete szempárt, amely felragyogott, ahogy a lányra nézett. A lány szeme élénkebben csillogott, mint a meghitt csónakjukat körülölelő alkonyi vizek. Ez nem az a szenvtelen, jeges tekintet volt, amellyel két éjszakával ezelőtt nézett Tellára, közvetlenül azután, hogy kimentette egy kártyapakliból, majd szívtelenül magára hagyta Hívatlan pillangók röppentek fel Tella gyomrában. Legend még mindig a leggyönyörűbb hazudozó, akit valaha látott, de most nem fogja hagyni, hogy ugyanúgy elbűvölje, mint a Caraval során. Leverte a cilindert a férfi megnyerő fejéről, amitől megbillent apró lélekvesztőjük. Legend könnyedén elkapta a kalapot. Az ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy Tella azt is hihette volna, a férfi erre a reakcióra számított, de a lány éppen vele szemben ült, elég közel ahhoz, hogy lássa a megránduló izmot állkapcsának sima ívén. Akárha egy álomban jártak volna, ahol a pislákoló égbolt pereme zavaros lilába fordult, mintha rémálmok ólálkodnának a közelben. De Legend elegáns volt, akár a tűpontos tollvonások, és élénk, akár a frissen hasított seb. – Azt hittem, jobban örülsz majd nekem – mondta Legend. Tella a leggonoszabb mosolyát villantotta rá. A legutóbbi találkozásuk miatt érzett fájdalma még túl friss volt ahhoz, hogy elrejtse. – Elmentél… Otthagytál azokon a lépcsőkön, amikor mozdulni sem bírtam. Jacks vitt vissza a palotába. Legend rosszallóan elhúzta a száját. – Szóval ezt nem fogod nekem megbocsátani? – Egyelőre nem kértél bocsánatot. Ha megteszi, megbocsátott volna. Meg akart bocsátani neki. Hinni akart benne, hogy Legend nem különbözik annyira Dantétól, és ő nem csak egy báb volt a számára, amellyel játszadozhatott. De nem úgy tűnt, mint aki megbánta a tettét, ehelyett mintha bosszantotta volna, hogy a lány még mindig neheztel rá. Az ég beborult, ahogy fodrozódó bíbor felhők kettéhasították a holdsarlót, amelynek két szelete úgy lebegett az égbolton, akár egy kettétört mosoly. – Máshol akadt dolgom. Tella reményei szertefoszlottak a férfi hangjának hűvösségétől. Körülöttük korommal telt meg a levegő, ahogy tűzijáték robbant a fejük felett, gránátalmavörös ragyogó csillámaivá törve szét, ami a két éjszakával ezelőtti tüzes parádéra emlékeztette a lányt. Felnézett, és meglátta, ahogy a szikrák táncolva kirajzolják Elantine palotájának körvonalait, amely immár Legend palotája. Ámulatba ejtette, ahogy Legend meggyőzte Valendát, hogy ő a Középbirodalom jogos trónörököse. Ugyanakkor ez a szemfényvesztés emlékeztette rá, hogy Legend élete maga a játékokra épülő játék. Még azt sem tudta, hogy a hatalom miatt vágyott-e a trónra, esetleg a tekintély miatt, vagy egyszerűen véghez akarta vinni a legnagyobb színjátékot a birodalom történetében. Talán sosem tudja meg. – Nem kellett volna annyira ridegnek és kegyetlennek lenned, amikor elmentél – mondta. Legend nagy levegőt vett, miközben hirtelen éhes hullámok rohamozták meg a csónakot. A lélekvesztő valahogy lesodródott a keskeny csatornán, amely a ragyogó óceánba vitte őket. De ahelyett, hogy ismét magára hagyta volna, közelebb hajolt. Felizzott a levegő, Legend úgy nézett a szemébe, ahogy Tella utolsó elválásuk alkalmával szerette volna. Varázslattól és szívfájdalomtól illatozott, és ettől az egyvelegtől valahogy az jutott a lány eszébe, hogy mindannak ellenére, amit mondott, Legend a hőse akar lenni. Vagy csak azt szerette volna, hogy Tella továbbra is vágyjon rá. Lehet, hogy a Caraval véget ért, de ő mégis itt ült egy álomban Legenddel, csillagporban és éjféli vizeken csónakázva, miközben a tűzijáték továbbra is hullott az égből, mintha maga a menny akarta volna megkoronázni a férfit. Tella próbálta leállítani a tűzijátékot – elvégre ez az ő álma volt –, de mintha azt Legend irányította volna. Minél inkább küzdött az álom ellen, az annál elvarázsoltabbá vált. A levegő édesebb lett, és a színek élénkebbek, ahogy trópusi kékeszöld hajfonatokkal és rózsaszín gyöngyuszonyokkal hableányok ugrottak ki a vízből, és integettek Legendnek, mielőtt újra elmerültek. – El vagy telve magadtól! – állapította meg a lány. Tella és Legend egyaránt áldozatokat hozott két éjszakával ezelőtt: a lány fogságra ítélte magát egy jóskártyalapban, részben azért, hogy megóvja Legendet, aki viszont kiszabadította a Fátumokat, hogy megmentse a lányt. Soha senki nem tett ilyen romantikus dolgot Telláért, de ő többre vágyott a románcnál. Az igazi Legendet akarta. (…) – Nem veszekedni jöttem. – Legend felemelte a kezét, mintha Telláért nyúlna, ám ehelyett leengedte hosszú ujjait a csónak alacsony oldala mellett, és lustán játszani kezdett az éjféli vizekkel. – Tudni akartam, hogy megkaptad-e az üzenetem, és kéred-e a díjat a győzelmedért a Caravalon. Tella úgy tett, mintha elgondolkodna, habár fejből tudta a levél minden sorát. Reménnyel töltötte el, hogy még mindig volt annyira fontos Legendnek, hogy a férfi boldog születésnapot kívánjon neki, és felajánlja a jutalmat. Azt írta, várni fogja, hogy eljöjjön a díjért. Azt az egyet viszont nem írta, hogy sajnálja, amiért megbántotta. – Olvastam a leveled – kezdte Tella –, de nem érdekel a díj. Végeztem a játékokkal. Legend nevetett, halkan és fájdalmasan ismerősen. – Mi olyan vicces? – Hogy úgy teszel, mintha véget értek volna a játékaink. Forrás: Nyugati tér blog