Hogyan taníthatjuk meg a gyereknek azt, hogy mit is jelent az idő? Jogos a kérdésfelvetés, hiszen létezésünknek azt a dimenzióját, amelyet időbeliségnek nevezünk, valóban tanulnunk kell, el kell sajátítanunk. Az idő nem érzékelhető, csak azok a változások, amelyeket a múlása hoz magával. Nagyon sok megélt tapasztalat révén alakul ki bennünk az időről alkotott képzet illetve fogalom. Ha mégis el szeretnénk magyarázni egy kisgyermeknek, mire is gondolunk, amikor az időről vagy annak múlásáról beszélünk, akkor ilyeneket mondunk, hogy „emlékszel, mit is csináltunk tegnap ilyenkor?” vagy „emlékszel, hogy milyen volt az, amikor ennek a csupasz fának még lombja volt, és az alatt labdáztunk?”. Mivel az idő – miként a tér is – fogalom, amelynek értelmét és tartalmát sok-sok érzékszervi tapasztalásból és annak tudatosulásából mintegy kiszűri a gyerek. A fogalmi gondolkodás képessége már egyéb készségek és képességek meglétén alapul, és általában az iskoláskor kezdetére alakul ki.  Az, hogy hogyan éljük meg az idő múlását, nagyon különbözik a gyerekeknél és a felnőtteknél. Mi ennek az oka? Korunk előrehaladtával valóban erősen változik időélményünk is. Idősebb emberek gyakran élik meg úgy, hogy az idő szinte rohan, míg egy gyerek számára – visszaemlékezések tanúsága szerint – a nagyszülőknél töltött nyár egy világkorszaknak tűnhetett. E furcsa jelenségnek az oka egyrészt az, hogy időélményünk a már megéltekhez való viszonyításunkon keresztül, azzal mintegy összevetve formálódik. Annak számára, aki még csak négyszer élte át a nyarat, a következő nyár – tudatosuló életének mondjuk nyolcada – nagyon hosszúnak tűnhet így. Egy felnőtt számára már ez az arányítás más eredményt és ezzel párhuzamosan más időélményt hoz. Valaki – egy idősebb hölgy – azt mondta nekem a minap, hogy „szinte már nem is érdemes leszedni a karácsonyfát, mert mindjárt itt a következő karácsony”. A gyerek számára viszont az az idő, amely a következő Mikulásig még hátravan, örökkévalóságnak tűnhet. Az időélmény különbözőségének másik oka felnőttek és gyerekek viszonylatában, hogy ez utóbbiak teljes figyelmükkel és ebből adódóan teljes intenzitással vesznek részt a tevékenységeikben – éppen ezért nem érzékelik közben az idő folyását. Ezért olyan nehéz nekik váltani például akkor, amikor arra kérjük őket, hogy hagyja abba a játékot, és jöjjenek már vacsorázni. Mi, felnőttek már az időkereteket is beleszámítjuk tevékenységeinkbe, és – hacsak nem vagyunk történetesen valamilyen önfeledt állapotunkban – tudatunkban tartjuk, hogy mi történt velünk ezt megelőzően, és hogy milyen kötelezettség vár ránk ezután. A gyermek részvételének az intenzitása viszont belső motivációjának a függvénye, és csak lassan, fokozatosan sajátítja el azt a készséget és készenlétet, hogy tudja, valamilyen tevékenység vagy esemény mennyi ideig fog tartani, és mire mennyi időt kell fordítania.  Abban, hogy hogyan érzékeljük az idő múlását, nagy szerepe van annak is, hogy mivel töltjük azt az időt. Az egyik legjellemzőbb probléma mostani világunkban, hogy kevésnek érezzük a rendelkezésre álló időt. Ezt próbáljuk megoldani vagy legalább kezelni olyan módon, hogy egységnyi idő alatt többfajta dolgot intézünk párhuzamosan, mondjuk a mobiltelefon segítségével. Kevesen gondolunk azonban arra, hogy az együtt töltött időnek nem elsősorban a mennyisége, hanem a minősége a meghatározó, tehát az, hogy valóban ott legyünk helyzeteinkben – nemcsak fizikai, hanem lelki jelenlétünkkel is. Ez utóbbi, a lelki jelenlét figyelmet, odafordulást jelent, készséget és nyitottságot arra, hogy befogadjuk a mindenkori másik fél, de legfőképp a gyerekünk lelki tartalmait. Gyakran hivatkoznak arra emberek, hogy ők több helyre is tudnak egyszerre figyelni, tehát hogy a meghitt családi együttlétbe, a gyerekkel folytatott játékba belefér például egy kis mobilcsevegés a barátnőkkel. Szerintem becsapja magát, aki így gondolkozik. Automatikus, begyakorlott cselekvések, séta, háztartási munkák, autóvezetés közben persze lehet beszélgetni, de a tudatos, éber figyelem nem osztható meg.  Egy gyerek múlthoz való viszonya is nagyon érdekes. Hogyan formálódik ez a kép? A múltról kialakuló kép leginkább a változáshoz, az átalakuláshoz köthető. Az idő szimbóluma általában a kerék, ami egyszerre szemlélteti az előrehaladást és az ismétlődést. A gyerekeknek is – ismétlődő tapasztalataik révén – kialakul a belső képük arról, hogy az idő múlásának vannak meghatározott ritmusai, például a napszakok, a napok, az évszakok változása, és tapasztalják, hogy ennek a folyamatnak vannak változó és kevéssé változó elemei. Az idő fogalmát azonban csak a változások tudatosításával tudjuk megmagyarázni és egyben illusztrálni gyermekünknek. Azt, hogy az idő egyszerre ciklikus és mégis visszafordíthatatlan, hogy tél lesz ugyan jövőre is, de már sosem leszünk újra például hatévesek, nehéz megérteni.  És mi a helyzet a jövővel? A jövőképpel még sajátosabb a helyzet, mint a múlttal kapcsolatos élményeinkkel, mivel a jövő még kevésbé „valóságos”, mint a múlt. A vele kapcsolatos elképzeléseinket zömmel múltbeli tapasztalataink alapján – mintegy valószínűsíthetőségi alapon – konstruáljuk. A szubjektíve sok kudarcot megélt ember hajlamosabb megpróbáltatásokkal teli jövőt jósolni (és talán beteljesíteni is!) magának, mint az a szerencsés, aki sikerekben gazdag életet élt addig. Mindezzel kapcsolatban pedig, lévén hogy pszichoterapeuta vagyok, szeretném hozzátenni, hogy a múlt tapasztalatainak mintázata alapján rögzülő – nem mindig tudatosuló – jövőkép az, ami a pszichoterápia tulajdonképpeni színtere. Ennek a múltra és jövőre egyaránt vonatkozó képpel, annak lehetséges és szükségszerű változtatásával dolgozunk nap mint nap gyógyító munkánk során.    Forrás: MESEUTCA