A mozdonyvezetőnek például azt mondták, hogy Vezess!, és a mozdonyvezetőnek vezetnie kellett egész nap, ha tetszett, ha nem. (Még szerencse, hogy a mozdonyvezetők imádnak mozdonyt vezetni.) A királynak hét közben azt parancsolták, hogy Uralkodj!, amit ő legjobb tudása szerint meg is tett, hétvégén meg furamód azt, hogy Köss! - ilyenkor Milán király mintha némi fojtott kuncogást is hallott volna a tányérja felől. Ahogy telt, múlt az idő, a palota minden lakója gazdagabb lett egy-két divatos sállal vagy pulóverrel, hiszen a betűtészták parancsának senki se állhatott ellen, még a király sem.
A gyerekek tányérjában többnyire az Óvoda, Iskola illetve Csínytevések szavak rajzolódtak ki, néha meg az, hogy Bárányhimlő vagy Influenza. Ilyenkor a gyerekeknek óvodába és iskolába kellett menniük, ha tetszett, ha nem, és betegnek kellett lenniük, ha tetszett, ha nem. (A csínytevések ellen általában nem volt kifogásuk.)
Abban az országban egy valaki volt csak, aki nem utálta a betűtésztát, mégpedig a király fia, Habakuk. A királyfi annyira szerette a szavakat, no meg a belőlük összeálló verseket és meséket, hogy alig várta reggelente, hogy tányérja fölé hajoljon, és elolvassa a kavargó betűkből összeálló írást.
Egy nap aztán különös dolog történt. Miután királyi édesanyja kimerte Habakuk elé a forró húslevest, s ő szokás szerint megkavarta azt, a leülepedő betűtészták egy eladdig a tányérjában még sosem látott szóvá alakultak. Hőstett. Ez állt a tányér alján. Habakuk hitetlenkedve meredt a levesébe. Régen ugyan a királyfiaknak tényleg el kellett követniük legalább egy hőstettet életük során, de manapság már más idők járnak. A királyfiak nem sárkányokkal és óriásokkal küzdenek, hanem az iskolai tananyaggal. Történelmet, földrajzot, irodalmat, biológiát és matematikát kell tanulniuk, hogy jó király váljon belőlük, és ne valami szakbarbár, akivel csak a sárkányok fajairól meg az óriások küzdőmodoráról lehet társalogni vacsora közben.
Mivel fogalma se volt arról, miféle hőstettet kellene végrehajtania, reggeli után Habakuk elment az udvari varázslóhoz tanácsot kérni. A varázsló a királyi dolgozószobában ült, és a királyi számítógépet bütykölte, mert azt valami vírus támadta meg, s minthogy a háborús formanyomtatványokat is azon a gépen tárolták, a mágus attól tartott, a végén még merő véletlenségből hadüzenetet küldenek a szomszédos Alsó-Petúniának.
- Jó reggelt, Benedek mágus! - köszönt Habakuk, ahogy belépett az ajtón.
- Szép jó reggelt, felség! - pillantott fel a varázsló bordó bársonysüvege alól. - Minek köszönhetem a szerencsét?
- Tudod, valami roppant furcsa dolog történt az imént. A betűtészták akarata szerint ma végre kellene hajtanom valami hőstettet. De pillanatnyilag nem jut eszembe egy királylány sem, akit megmenthetnék, egy sárkány sem, akivel megküzdhetnék. Mondd, mit csináljak?
Benedek mágus a falon függő naptárra nézett, melyet két, pamutgombolyaggal játszadozó sárkánykölyök fényképe díszített, majd felsóhajtott, és azt mondta:
- Hát eljött ez a nap is. Már szinte el is feledkeztem róla. Pontosan ma lesz hetvenhét éve, hogy egy nagyhatalmú boszorkány, akit dédnagyanyád elfelejtett meghívni a trónörökös keresztelőjére, sértődöttségében megátkozta az egész országot. Az átok miatt attól a naptól fogva szabják meg életünket a betűtészták, attól a naptól fogva kell minden áldott reggel húslevest reggeliznünk. Hej, pedig előtte mennyi sós kifli és kakaós csiga fogyott Felső-Petúniában! Még ma is emlékszem a friss túrós táska ízére, amit gyermekkoromban iskolába menet vásároltam – mondta sóváran, az emlékezéstől elhomályosult szemmel. - A legtöbb pékség azóta persze csődbe ment az étkezési szokások megváltozása miatt – tette hozzá szomorúan.
- S mit tehetnék én ez ügyben? - tudakolta Habakuk, és zavartan megrázta a fejét, mintegy elhessegetve magától az iskolatáskát cipelő, vidáman szökdécselő, fehér szakállú mágus képét.
- Nos, az átkot hivatalos formában is papírra vetették. A Királyi Levéltárban őrzik. Sok évvel ezelőtt, az irat gondos tanulmányozása során rájöttem, hogy egy aprócska záradék alapján hetvenhét év után mód van megtörni a bűbájt.
- Mi lenne az a mód? - kérdezte a királyfi kíváncsian.
- Neked, mint trónörökösnek, össze kell gyűjtetned az összes betűtésztát az országban, és három nap alatt ki kell raknod belőlük egy vadonatúj mesét. Vigyázz, egyetlen betű se maradhat meg, mindet fel kell használnod az új mese megírásához.
Habakuk kissé megkönnyebbült, hogy nem holmi sárkányokkal kell megküzdenie, mert ami azt illeti, a hagyományos királyi sportokban, mint például a lovaglás vagy a bajvívás, nem nagyon jeleskedett, holott ezek minden szakirodalom szerint feltétlenül szükségesek hőstettek végrehajtásához. Olvasásból és írásból viszont mindig csillagos ötöst kapott, mesét meg már rengeteget olvasott, úgyhogy nem okozott neki gondot kitalálni egy újat. Rögtön parancsba adta, hogy minden zacskó betűtészta az országban koboztassék el. A poroszlók el is indultak, felkeresték a tésztagyárat, kiürítették az összes spájzot, minden csomag betűtésztát egy teherautóra dobáltak és elszállították a királyi palotába. Órákon át hordták őket nagy nejlonszatyrokban a trónterembe, ami tudvalevőleg a legeslegnagyobb szoba egész Felső-Petúniában.
Addigra Habakuk királyfi már ki is gondolt egy vadonatúj mesét. Ám előtte még egy jegyzetfüzettel körbejárt a palotában, és mindenkitől megkérdezte a kedvenc szavát, amit majd belefoglalhat a mesébe. Milán király némileg pironkodva ugyan, de azonnal rávágta, hogy patentminta, az édességet kedvelő Gábriel főszakács a máglyarakásra szavazott, Samu, a legjobb barátja némi tétovázás után a fluxuskondenzátort javasolta, Benedek mágus kedvenc szavának meg az ukmukfukk bizonyult. Szóval minden együtt volt, ami egy jó meséhez szükséges.
Akkor aztán a királyfi kiöntötte egy kupacba az összes csontszínű betűtésztát a trónterem fekete márványpadlójára, hogy csak úgy szállt a finom tésztapor, és elkezdte kirakni a mesét. Három napon át türelmesen illesztgette egyik szót a másik után, még a nyelve hegye is minduntalan tésztaporos lett, olyan sokszor kidugta nagy igyekezetében.
Hanem a legvégén, amikor már alig tizenöt perc maradt a harmadik napból, kifogyott a betűtésztákból, ám nem így a szavakból. Az utolsó mondatot sehogy se tudta befejezni.
- A teremburáját! - mondta, merthogy Milán király szavajárása is ez volt, ha nagyon erősen gondolkodott. - A teremburáját! - ismételte megint, de ez nem sokat segített rajta, mert még mindig hiányzott egy fél mondatra való betűtészta.
Tüstént hívatta Benedek mágust.
- Ebugatta, teremtette! - vakargatta a fejét az udvari varázsló, mert ő meg ezt szokta mondogatni nehéz helyzetekben. - Úgy látom, valaki elsinkófált néhány betűtésztát. Vajon ki lehetett az? Rajtad kívül ki szeretheti annyira a betűtésztát, hogy ellenszegüljön felséges parancsodnak?
Habakuknak hirtelen eszébe jutott, hogy az elmúlt évben ahányszor csak lement a konyhába, Gábriel főszakács szakállába ragadva mindig ott lifegett néhány betűtészta. Néha kifejezetten úgy nézett ki, mint valami idegen nyelvű hirdetőtábla, mert teljes, ámbár értelmetlen mondatokat lehetett kiolvasni a szakállából.
Nosza, a királyfi kifutott a trónteremből, végigszaladt a folyosó százhuszonhat ajtaja előtt silbakoló százhuszonhat palotaőr között, a folyosó végén leszökdécselt a konyhába vezető csigalépcsőn, majd berontott a hatalmas, nyüzsgő terembe, a dörgő hangú Gábriel főszakács birodalmába, ahová bizony még királyi édesapja is csak illemtudón a hóna alá csapott koronával mert belépni.
A terem közepét hatalmas, gránitlapos asztal foglalta el, ami mellett számtalan fehér süveges kukta és szakács szorgoskodott. Krumplit hámoztak, paradicsomot szeleteltek, pörköltet kavargattak, piruló sültet locsolgattak, csak úgy égett kezük alatt a munka. Senki se szeretett volna a dörgő hangú Gábriel főszakács figyelme középpontjába kerülni lustálkodás miatt, ugyanis ha Gábriel főszakács kiengedte a hangját - amit, meglehetősen vehemens természetű lévén elég gyakran megtett -, még a vízköpő szörnyek is rémülten összerezzentek a palota tetején.
Amint a főszakács meglátta a királyfit, riadtan megrázkódott. Valamit a háta mögé dugott, s hatalmas, virsliszerű ujjaival igyekezett lesimítani a szakállát, de abban bizony áruló módon most is megbújt néhány betűtészta.
- Gábriel, Gábriel – nézett rá teljes trónörökösi szigorával Habakuk. - Nem szeretnél valamit elmondani nekem?
A főszakács bűntudatosan lehajtotta a fejét, aztán hirtelen sírva fakadt. Hatalmas krokodilkönnyek folytak végig az arcán, végképp eláztatva a szakállába tapadt ragacsos betűtésztákat.
- Bocsásson meg, felség! – zokogta a böhönc nagy ember. - De mit tegyek, ha nem tudok ellenállni a betűtésztalevesnek?
Elővette a háta mögött rejtegetett kis zacskót.
- Ez az utolsó néhány betűtészta egész Felső-Petúniában – bömbölte, öklével szétmázolva arcán a könnyeket. - Csak el akartam tenni emlékbe.
- Jól van, no! – lapogatta meg a hátát vigasztalóan Habakuk. - Ne sírj már, elvégre, a húsleves cérnametélttel is nagyon finom. Erre a zacskó tésztára viszont sürgős szükségem lenne.
Azzal kicsippentette a csomagocskát a főszakács még mindig vonakodó ujjai közül, kifutott a konyhából, felszaladt a csigalépcsőn, végignyargalt megint a folyosó százhuszonhat ajtaja előtt silbakoló százhuszonhat palotaőr között, majd berontott a trónterembe. Már alig volt hely a fekete márványpadlón, mindent beborítottak a girbegurbán kígyózó betűtészta sorok. Letérdelt az utolsó, félbeszakadt mondat előtt, és Gábriel főszakács emlékbe eltett tésztáiból gyorsan befejezte. Egy árva betű se maradt a zacskóban.
Azután Milán királlyal és Rozi királynéval az oldalán kiállt a palota díszerkélyére, és az összegyűlt tömeg éljenzése, meg a fanfárok zengése mellett bejelentette, hogy az ország népe ezennel felszabadult a betűtészták zsarnoki uralma alól. Ezen túl mindenki annyi vajas zsömlét és lekváros kenyeret ehet reggelire, amennyit csak akar.
Azon nyomban megalakult újból a Pékek Szövetsége, és díszpékké avatták Habakukot. Még egy nagy, aranyozott péklapátot is ajándékoztak neki.
A királyfi meséjét az udvari adatrögzítők nyomban gépbe vitték, majd díszkötésben kinyomtatták, és minden könyvtárnak ajándékoztak egy példányt. Ott manapság is bárki elolvashatja.
Csak Milán király sajnálta titkon a történteket, mert néhány hét után rettentően elkezdett hiányozni neki a kötés, amit, bár magának se vallotta be addig, a kormányzás ügyes-bajos dolgai után rendkívül megnyugtatónak talált. El is határozta, hogy beiratkozik egy kézimunka-tanfolyamra, bővíteni a tudását. Addig meg gyorsan köt Rozi királynénak egy csinos kis kardigánt.
Patentmintával.
|