A gyermeknek mese kell! (1)
„Egyszer volt, hol nem volt...” Így kezdődnek a mesék, ezzel a kedves, biztonságot adó mondattal.
Vajon mitől ilyen varázslatosak ezek a szavak? Miért érintenek meg bennünket akkor is, ha rég elvesztettük a kapcsolatunkat a mesék világával, sőt lehet, hogy szkeptikusan, lehet, hogy elutasítóan tekintünk vissza rá?
Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Sokféle érzést hívhat elő ez az „egyszer volt...”. De mindnek az az élmény az alapja, mellyel megtapasztaltuk, hogy ez a mondat ígéret, annak a régi, gyermekként megélt világnak a visszhangja, melyet – felnövekedvén, az élet „realitásába” érkezve – el kellett hagynunk.
Pillantsunk most vissza a „volt egyszer...” képeire, egy-egy mesére! Az alakok, nevek, leírások, kalandok felidézik korai emlékeinket, és összekötnek bennünket a mai gyermekekkel. Jancsi és Juliska, Hófehérke, Csipkerózsika, Piroska, Galambbegy és Kopciherci ismerősként olyan biztonságot sugároz, mintha valamikor régen együtt laktunk, éltünk, szenvedtünk volna. Alig van még olyan történet, amelyet világszerte annyiszor újra és újramesélnének, mint ezek a makacsul gyermekmesének nevezett történetek.
|
A mesék felnőtteknek is szólnak
A modern mesekutatás már hosszú ideje tudja, hogy a meséket régen felnőttek mesélték felnőtteknek. A hallgatók akkoriban éppolyan spontaneitással és odaadással éltek ebben a képi világban, mint ma a gyerekek. Ha körülnézünk, a keleti és déli országokban még felleljük azt a szokást, hogy a felnőttek körében ismert mesék és történetek az emberek közt cserélődnek. De egy ideje a nyugati világban is terjed és újra örömet szerez a szabad mesemondás.
Ez a hagyomány, az elbeszélés művészete vezet bennünket vissza évszázadokkal és évezredekkel ezelőttre az időben, amikor a kimondott szó hatott, amikor az értelem-teli történeteket még nem jegyezték fel, mert nem tudták vagy nem állt módjukban.
Alig tudjuk elképzelni a könyvnyomtatás, a sokszorosítás és reprodukció korában, hogy akkoriban az emberek csak arról értesülhettek, csak azt tudták, amit közvetlenül szóban adtak tudtukra. A művészet és a művészeti alkotások megtekintése ritka dolog volt a világban. Szobrok a templomokban, képek, becses miniatúrák a Bibliában voltak. Ezeket újra és újra megnézték az emberek, és a hozzájuk tartozó történeteket, az esti körben elmondott meséket is újra meg újra meghallgatták.
Milyen régiek a mesék?
Erre a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Az általunk ismert népek írásos formában ránk maradt legrégebbi meséi, a Gilgames-eposz, a két testvér Aszup és Bata történetét elbeszélő egyiptomi hieroglifák, Ámor és Psziché története, a Biblia történetei és a történetek összecsengése azt mutatja, hogy ezek olyan írások, melyek szóbeli változata a lejegyzés előtt már hosszú idővel szóhagyományban terjedt. Születésről és halálról, szerelemről és szenvedésről, bátorságról és kétkedésről, felnőtté válásról és tévelygésekről szólnak ezek a mesék, mindarról, ami a törzs, a nép és az egyes ember életében fontos megtanulni, megismerni való. A mítoszok és mesék azok a történetek, amelyek képeiben az ember a saját és az egész emberiség sorsát a legmélyebb tartalommal élte meg, és még ma is így élheti meg.
Sokkal később, az ember „olvasó korában” jegyezték fel és gyűjtötték össze célzatosan és tudatosan a meséket és mondákat, melyek így váltak irodalommá. Gyermekeink még az „olvasás előtti kort” élik. Vannak-e nekünk, felnőtteknek a felolvasáskor ugyanolyan intenzív érzelmeink, mint a gyermekeinknek, vagy mint régi kor mesehallgató embereinek?
|
|