– Mesélj valamit, jó?
– Majd fürdés után.
– De fürdés után ugye mesélsz?
– Megígértem, persze, hogy mesélek. Csak már tele van a kád.
– Olyan, mint a Tengeróceán.
– Pont olyan. – És vannak benne kalózok is.
– A kádban?
– Igen. Tele van kalózzal. – Bizony, már látom. Csurig van betyárral, brigantival, meg vadvízi lókötővel.
– Ha nagy leszek, kalóz leszek.
– Jobban örülnék neki, ha orvos lennél. Vagy cirkuszi bohóc. A múltkor még cirkuszi bohóc akartál lenni.
– De meggondoltam magam. Nem tetszik a bohócok cipője. A kalózoknak viszont falábuk van, és sohasem fürdenek, és fütyörésznek is.
– Nem szeretnél fürdeni?
– Nem.
– Pedig jó lenne.
– De akkor se nem.
– És ha utána elmesélem a legrettegettebb kalózhistóriát széles-e világon? Mondjuk Kiskartácsról, a messze földön híres, vérszomjas martalócról?
– Akkor igen. De gyors fürdés lesz, hogy maradjon rajtam egy pici kosz.
– Miért?
– Mert a kalózok nem fürdenek.
– Jó, ezt majd anyuval megbeszéled.
Az is valami
Nekivágott a héttengernek Ördögbőr grófja, a hírhedett kalóz: fosztogatni akart, dúlni akart, meg a fogát vicsorgatni. – Ki a legrettenetesebb briganti széles ez óceánon? – ordította a taton, és a matrózok így ricsajozták vissza:
– Ördögbőr grófja, ki más?!
Szelték a habokat, legyőzték a rettenetes Kabajbojszit, és a bárányfelhőket mozsárágyúzták, és fertelmes kalózdalokat énekeltek bele a világba.
Így értek el a Mályvaszigetig. És befutott a kikötőbe Ördögbőr grófja iszonytató kalózhajója hátán, és vicsorgott, és menekültek előle a népek.
– Jaj, jaj! – jajgattak az emberek a picinyke Mályvaszigeten, ami olyan kicsi volt, hogy egy napja volt összesen: a vasárnap. – Mi lesz most mivélünk, Ördögbőr grófja?
– Hehejj, hihijj – vicsorgott a gróf, s mögötte a legényei kardcsörtetve röhincséltek. – Hát kifosztalak titeket, aztán odadoblak egytől egyig a cápáknak!
– Jaj, jaj! – szeppentek meg a mályvaszigetiek, és a ruhájuk korcát gyűrögették. – És ha inkább mi is elmennénk veletek kalóznak?
– Ööö – válaszolta Ördögbőr grófja, és kettőt pislogott. – Ööö. Hát végül is, izé. Miért ne?
Úgyhogy nekivágott a héttengernek Ördögbőr grófja, a rettegett parancsnok, akinek csak suttogni merték a nevét a Tengeróceánon: és szörnyűségesen dagadtak a vérszínű vitorlák, és kevélyen lobogott a halálfejes zászló, és amikor Ördögbőr grófja kiállt a hajó elejébe, és azt kérdezte:
– Hát ki a legrémisztőbb csirkefogó Északtól innen és Déltől túl?! – hát a rengeteg sok matrózkalóz mind-mind így kajabált vissza:
– Hát te vagy az, ki más?!
És siklott a hajó, keresztül a vizeken, egyenest arra, ahol az ég és a Tengeróceán kékje egy hosszú fehér cérnaszállal lett összebogozva, és így értek el Basabusa bácsihoz a Birsszirtre.
Előre röhögött a kalóznépség: a kardjukat fenték, az öklüket harapdálták, miközben kikötött a hajó, és olyanokat morogtak, hogy grrr, meg grrrrrrr. És amikor kirontottak a kikötőbe, ott állt a piactér közepén Basabusa bácsi, mérgesen, mint három nagy kosár vadalma.
– Na, mi kell, pubik? – tudakolta Basabusa bácsi, és a birsszirtiek ott remegtek mögötte, mindahányan voltak. – Ki lesztek rabolva, meg koncolás is lesz – közölte Ördögbőr grófja a legényei élén, mire Basabusa bácsi még morcosabb lett: kitolta a hasát, az ujját a gatyakorcába akasztotta, és csak annyit mondott:
– Nem lesz. Inkább elmegyünk veletek mi is.
Ördögbőr grófja leeresztette a szablyát, és hirtelen megmukkant.
– Ööö – közölte, és úgy csinált, mint aki gondolkodik. – Hát, na, izé. Hely éppen van.
– Akkor pakolás! – közölte Basabusa bácsi, és felszedelőzködött a birsszirtiekkel együtt kalóznak. Megdagadt a sok embertől Ördögbőr fregattja, akár egy pufi lufi ebéd után. A rengeteg matrózkalóz, még Basabusa bácsi is falábat meg szemkötőt öltött, és kalózsapkát vett fel, ha dalolt a jeges északi szél. És amikor Ördögbőr grófja felállt az árbockosárba, hogy rákérdezzen, vajh’ ki a legembertelenebb, legborzasztóbb kalóz a vadvizeken szerteszét, a legények azt rikoltozták vissza mind:
– Hát Ördögbőr az, ki lenne más?! – s a birsszirtiek még hozzátették: – És tök jól áll neki a fekete!
Vágtatott a fregatt, süvített a szél, a csillagok pedig a felhők mögé menekültek, ha Ördögbőr rettenetes kompániáját láttak a vizeken csörtetni. És amikor a legények nekiálltak, hogy feldúlják Grabancost, az ottaniak, lévén nagy macskatermesztők, kalózságra cserélték a cicákat.
Ördögbőr grófja mindig is akart egy cicát.
Aztán a Vadvízen túlságosan inneni Fityfenén egy óriás fregattot, egy 122 árbocos óceánjáró szörnyeteget adtak az ottani világhíres hajóácsok azért, hogy elmehessenek az irtózatos Ördögbőr gróffal csibészkedni a tengerre.
A fregatt elejébe oda volt faragva egy bocimedve. Ördögbőr grófja el volt ragadtatva, és elnevezte a hajóját Ferihajónak.
És repült a Ferihajó, és egyre több lett a kalóz. Eljöttek Bakacsinbájról brigantinak a népek gumicukorért, a szabóságiak pedig a kifogyóban lévő szemkötőket varrták meg, és hat szekérderék betyárgúnyát is adtak. És így ment ez, szigetről-szigetre.
Fokról-fokra. Szirtről-szirtre.
Majd egy verőfényes napon megállt a Ferihajó a Tengeróceán közepén. Nem volt már hová menni. A Kicsikacsakorona, a Széltelen Szuszaszem, a Sellősusogó: az összes ember, az összes kirabolni való nép ott állt a gróf alatt a fedélzeten. És Ördögbőr morfondírozott, és törte a fejét.
– Hm – közölte a cicájával, aki felnézett rá, és pislogott. – Bajok vannak. Tudod, az a helyzet, hogy rájöttem ám valamire.
A cica kérdezte, hogy mire.
– Hogy bizabizony nem lehet ám mindenki kalóz – válaszolt a gróf. És Ördögbőr kiállt a tatra, a Ferihajó dülöngélt, csobogott és lobogott körötte a víz, a napkorong a fedélzetet nyalogatta, és a gróf végignézett a rengetegsok brigantin, legényen és csirkefogón, akik alatta sürögtek, és már éppen mondani akarta, hogy elbocsátások lesznek, amikor így rikoltott fel a tömegből Basabusa bácsi:
– Odanézzetek, ki van ott, csak nem a legszeretetreméltóbb kalózkapitány a világon?
Mire a kalóznépség így ordított vissza:
– Dehogynem, és milyen fess is! – és ujjongtak, és bujjongtak Ördögbőr felé, és annyi kalap dobálódott a levegőbe föl, hogy a sirályok alig győzték a fejüket behúzni.
Ördögbőr grófjának a torkán akadt a szó. Könnyes lett a szeme, a szíve pedig akkorára nőtt, mint egy pufi lufi, ha lement a vacsora. És vicsorgott, és vigyorgott, és arra gondolt, hogy ugyan kalóz, az mindenki nem lehet, de azért az is valami, ha szeretik az embert.
|