– Úgysem ért meg engem senki – panaszolta egy reggel a csókának, amikor az friss vízért ment hozzá. – Inkább hallgatok, és csöndben utat vágok magamnak a földben. Mert mindenáron el akarok menni innen, látni akarom a síkságot és hatalmas rokonaimat, a városokon áthömpölygő folyamokat.
– Nagyot sóhajtott ekkor a kis Mitugrálsz forrás, úgy folytatta: – És ha egyszer megláthatnám a vizek királyát, a tengert is, akkor már semmi más vágyam nem lenne!
Olyan szívhez szólón sóhajtozott szegény, hogy a csóka megszánta.
– Ne búsulj, majd kitalálok én valamit a te javadra.
– Ó – sóhajtott megint a kis forrás –, életem végéig oltaná friss vizem nemcsak a te, hanem egész nemzetséged szomját is, ha segítenél nekem.
– Három nap, három éjjel egyebet se teszek, csak a fejemet töröm! Bízd csak rám! – Azzal elrepült.
Nehezen várta a kis Mitugrálsz az estéket, a reggeleket. De a harmadik nap estéjén, mikor a Hold álomba ringatta a dörmögő öreg hegyet, ott volt a forrásnál a csóka.
– Alig vártalak – sóhajtott a forrás. – Bizony sosem tudom meghálálni, hogy így a szíveden viseled sorsomat!
Egész éjjel suttogtak, tanakodtak. A csóka örült, hogy a kis forráson keresztül végre rászedheti ezt a pöffeszkedő vén hegyet, aki azt hiszi, hogy ő a világ eleje meg közepe. Mit beszéltek, mit nem, senki sem hallhatta, de reggel így szólt Mitugrálsz forráska az öreg hegyhez:
– Nagyapám, a tenger üzent, hogy meghal szomjan, ha nem ihat egy csepp édes forrásvizet! – És olyan keservesen bugyborékolt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.
– Siess hát – dörmögte meghatódva a nagy hegy –, nehogy elkéssél!
Azzal megrázta a hátát, meglazította földjét a forrás előtt, s az vígan csobogott le a hegy lábához. De mire ideért, már egész kis patakká duzzadt, s a fűzfa megkérdezte tőle:
– Hová olyan sietve, kis patak?
– Megyek a nagyapámhoz, a tengerhez, hogy szomjan ne haljon – válaszolta Mitugrálsz nagy vígan.
– Siess akkor – mondta a fűzfa –, a gyökerem végénél van egy folyó, az elvisz a hátán egy nagy folyamig, annak mondd meg, hogy én küldtelek.
Vígan szaladt a kis Mitugrálsz, aki örömében tán a nevét is elfelejtette már. Felült a folyó hátára, s jókedvében kicsipkézte a hullámokat. Hej, de tetszettek neki a csónakok, tutajok, bárkák meg a kunyhók, házak a parton! Így ért a folyamig. Az már messziről rákiáltott:
– Héhó! Tán lassabban is ráérsz!
– Nem lehet – felelte Mitugrálsz bátran –, nagyapám, a tenger…
De erre elnevette magát a folyam.
– Amilyen kicsi vagy, olyan nagyot hazudsz! – mondta fölényesen.
Meg is szeppent egy kicsit Mitugrálsz.
„Csak nem lesz most valami baj – gondolta –, amikor eddig minden olyan szépen ment?!” Jobbnak látta könyörgésre fogni a dolgot:
– Ó, te dicső és nagy folyam! A ködkucsmájú hegy alján élő fűzfa küldött engem hozzád… hogy is mertem volna én a magam kicsiségében ilyen merész útra vállalkozni! A fűzfa nevének hallatára a nagy folyam eltűnődött:
– Egész nyáron róla meséltek nekem a madarak! Nem is lehet annál szebb fa a világon! No! Ülj a hátamra – folytatta barátságos hangon –, elviszlek, ahová akarod!
Így jutott el a kis Mitugrálsz forrás a tengerhez. Nem is feledkezett meg soha a csókáról, s madárral, fel hővel, szálló falevéllel minden évben üzenetet küldött neki.
TOVÁBB>>
|