Raymond Kurzweil három forradalmat jósol. Az első a genetikai forradalom, amely igazából már napjainkban zajlik. Kezünkben van a DNS térképe, képesek vagyunk azt manipulálni, új szerveket növeszthetünk magunknak, vagy akár húst állíthatunk elő mesterségesen. A második a nanotechnológia forradalma. Ha meglesz hozzá a technológiánk, képesek leszünk atomonként felépíteni a dolgokat. Nanorobotokat építhetünk, amik akár a vérünkben úszkálhatnak majd. A harmadik forradalom pedig a robottechnológia és a mesterséges intelligencia lesz. Képesek leszünk modellezni és feltárni az agy működését, ezzel létrehozhatjuk a mesterséges intelligenciát, és akár azt is megtehetjük, hogy teljes emberi agyakat töltünk fel számítógépekre, és ott fejlesztjük azokat. Kurzweil tehát teljes bizonyossággal állítja: 2045-re elérjük az örök életet. Egyébként ő maga naponta mintegy 120 pirulát vesz be, hogy kihúzza élettartamát, és ő is el tudja érni a hőn áhított örök életet. Természetesen Isten nélkül. Isten ellenében. (Sugár Joel)   Az olvasás története Az olvasás hosszú-hosszú időn keresztül hangosan zajlott. A néma olvasás az ókori világban még szinte ismeretlen dolog volt. Az írótáblákat és a tekercseket, de még a középkori kódexeket is szinte mindig hangosan olvasták fel, függetlenül attól, hogy az olvasónak volt-e közönsége, vagy egyedül volt. A Vallomások (Confessiones) egy híres szakaszában Szent Ágoston arról írt, hogy milyen meglepetést érzett, amikor Kr. u. 380 körül látta, amint Ambrus milánói püspök csendben olvasott.   „Olvasás közben szemei a lapokon jártak, szíve az értelmet fürkészte, ajkai és nyelve pihentek. Kivétel nélkül mindig olvasásban elmerülve találtam, amikor – elég gyakran – bent voltam nála.” Furcsa magatartásán megütközve Ágoston azon tűnődött, hogy Ambrus „rekedtségre könnyen hajlandó hangjának kímélése is elegendő ok lett volna arra, hogy csendesen olvasson”. Ma nehéz ugyan elképzelnünk, de az írás korai időszakában a szavakat nem választották el egymástól szóközök. Az írnokok által tintával írt könyvekben a szavak szünet nélkül, sorról sorra és oldalról oldalra követték egymást, szakszóval ez volt a scriptura continua. Csak jóval a Római Birodalom bukása után szakított az írott nyelv formája a szóbeliség hagyományával, és kezdett el igazodni az olvasók egyedi igényeihez. A középkorban az írástudók – szerzetesek, diákok, kereskedők és arisztokraták – száma folyamatosan nőtt, és egyre több könyv vált hozzáférhetővé. Az emberek egyre inkább gyorsan és magukban akartak olvasni, s ez szükségszerűvé is vált. Az olvasás kezdett mind könnyebbé, illetve az egyéni tanulás és fejlődés eszközévé válni. Ez a váltás vezetett el az írás legfontosabb átalakulásához a fonetikus ábécé feltalálása óta. A második évezred kezdetén az írók saját munkáikban elkezdték a szórend szabályait alkalmazni, s a szavakat a szintaxis kiszámítható, szabványosított rendszerébe illeszteni. Ezzel egyidejűleg Írországból és Angliából kiindulva és később Európa nyugati részén is elterjedve az írástudók a mondatokat különálló, szóközökkel elválasztott szavakra kezdték osztani. A 13. századra a scriptura continua úgy a latin, mint más nyelveken írt szövegek esetében nagyrészt elavulttá vált. Rövidesen meghonosodtak az írásjelek is, amelyek még inkább megkönnyítették az olvasó dolgát. Az írás végre legalább annyira szólt a szemnek, mint a fülnek. A tudás bővítése egyre inkább privát tevékenység lett, amely során minden olvasó saját elméjében létrehozza a más gondolkodók írásain keresztül átadott elméletek és információk személyes szintézisét. Az individualizmus érzése felerősödött. „A csendes olvasás – ahogyan azt James Carroll regényíró és történész megjegyezte – az öntudatosság jele és eszköze is egyben, amely során a tudó felelősséget vállal a tudott dolog iránt.” A csöndes, magányos kutatás a szellemi teljesítmény előfeltételévé vált. A gondolati eredetiség és a kifejezésbeli kreativitás a mintaképül szolgáló elme jellemző vonásává lett. A szónok Szókratész és az író Platón közötti konfliktusban végre döntés született – Platón javára. De hogy ez teljes körű legyen, szükség volt még magának a könyvnek a forradalmára, amit egy német arany­műves, bizonyos Johannes Gutenberg indított el 1445 körül, Mainzban. (Nicholas Carr: Az elmélyülő olvasás)