Írta: Jeli Viktória, illusztrálta: Rofusz Kinga. Pozsonyi Pagony, 2015., 92 oldal   A mese, amit mindenkinek olvasnia kell Meglehetősen merész vállalkozás A varázsfuvoláról csak úgy írni egy cikkecskét, hogy újra megjelent, gyönyörű, ismerjük meg ezt a közeli, befogadható, szellemes és lírai átdolgozást! Hat éves kortól nagyon könnyed, természetes, mégis igézően mesei, sodróan gyönyörködtető és humoros. Pedig erről van szó. Merész azért, mert a rendelkezésemre álló idő korántsem elég ahhoz, hogy a recenenzió legalább egy jelentős részét átfussam és egy kicsit is átgondoljam, másrészt, ha elengedem a recenziótörténetet, és igyekszem kizárólag Jeli Viktória szövegére, és annak hatására koncentrálni, máris kiderül, mennyire sokrétű és összetett történettel van dolgom, egyből egyértelművé válik, mi végre a Varázsfuvolát tárgyaló hihetetlen mennyiségű irodalom. (Aki egy befogadható, ugyanakkor izgalmas és precíz tájékozódási pontra vágyik a témával kapcsolatban, annak mindenképpen ajánlom Jan Assmann: A varázsfuvola című kötetét.)

 

Másfelől, meglehetősen hálás dolog A varázsfuvolát újra gondozni! Olyan erősen kanonizálódott műről van szó, aminek ismeretéhez, szeretetéhez messze nem kell, hogy operakedvelők, Mozart rajongók, vagy javíthatatlan bölcsészek legyünk.   Bőven elég, ha szeretjük, vagy valaha szerettünk a meséket. Sőt, talán az is elég, ha emberek vagyunk, azonnal beszippant a fantasztikus történet. Bizony úgy tűnik, ez a mese elvarázsol bárkit, 1791-től napjainkig. Ennek a rejtélynek a kulcsát Jeli Viktória szövege már a legelején megadja (hallgassunk bele):  „A mese, amit most hallani fogtok, szóról szóra úgy esett, ahogy itt írva áll. Mert bizony megtörtént, kétség sem fér hozzá. Mutatja már az is, hogy oly régóta száll szájról szájra. És mesélnének vajon az emberek – akik folyton rohannak és mindig fontos dolgokkal foglalkoznak – olyasmit, ami csupán a csalfa képzelet szüleménye? Na, ugye.”  Ez a történet valóban szájról szájra, tollról tollra jár már hosszú évszázadok óta, Emanuel Schikaneder, az opera szövegkönyvének szerzője maga is újramesélte Liebeskind meséjét, és így tovább…  A különböző interpretációk viszont megőriztek egyfajta struktúrát, szimbolikus vázat, ami alapjaiban nem nagyon változott az idők során. Ez a rétege a történeteknek egyrészt nagyon összetett motívumokat jelent, ugyanakkor olyan alapvető kérdéseket tematizál, melyek mindig is foglalkoztatták az emberiséget. Mit jelent a bölcsesség, a boldogság, a szeretet, a szépség, vagy a hűség? Ilyen egy jó varázsmese: a mindenről szól, és mindenki élvezi. A fiatal olvasót épp úgy próbára teszi, mint az idősebbeket.   Jeli Viktória vagány humorral és finom nőiességgeltolmácsolja A varázsfuvolát. Nagyszerű húzás, ahogy narratológiailag felépíti az amúgy többszólamú, és ebből adódóan kissé ellentmondásos szöveget. Tótfalusi István az Operamesékben például már az elején leleplezi az Éj Királynőjét. Ezt Jeli sokkal elegánsabban oldja meg, sőt, az ő interpretációjában számomra kicsit újabb értelmet nyer a királynő alakja, itt ugyanis egészen a mese végéig bizonytalan, kinek higgyünk…  Kiváló érzékkel vált helyszínt és elbeszélőt. Némileg leegyszerűsíti ugyan az eredeti mesét, de ez mégsem von el semmit abból a hatásból, amit képes kiváltani az olvasóból, hallgatóból, hanem inkább a fölösleges, unalmas történeti részeket egyszerűen elhagyva egy sor leleményes poénnal kitölti a rendelkezésére álló teret.  Arról ráadásul még nem is írtam, milyen szépek (igen, akkor is leírom, ha teljesen sablonos!) és varázslatosak Rofusz Kinga képei! Azt hiszem, remek ötlet volt pont ennél a könyvnél pont ezt a két alkotót összehozni. A végeredmény harmonikus lett annak ellenére, hogy mind képileg, mind szövegileg rengeteg ajtót hagy nyitva. Rofusz sose használt túl sok színt, ezúttal a barna, a zöld és tűzpiros árnyalatokkal dolgozik, ezek ízléses, szimbolikus aránya teremti meg A varázsfuvola szereplőit olyannyira, hogy az én fejemben valószínűleg egy jó ideig még Rofusz hosszú, kecses alakjai fognak felbukkanni. Forrás: pagony.hu