Mikor a király ezt hallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt: - Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert! A kertész elsápadt, és így felelt: - Felséges királyom, micsoda magvat vessek el, amelyik a hóban is terem virágot? A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre: - Én vagyon a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben? Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek! Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe. Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, és szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta: - Ti, szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít! És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingóznia kalapjára, de olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja. A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, amikor a nap felkelt, és a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet. A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána; vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok közt, mintha ragyogó tavast lett volna. A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott. Akkor egyszerre a nagy hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába. Mennyezetes ágyhoz száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával. Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyíltak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei...