– Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta Nyúl, és fel akarta venni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet és elszaladt.  – Hát ez meg miféle csoda?  Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is. – Állj meg, állj meg! – kiáltozott a Nyúl. – Hová viszed az almámat? – Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam. Nyúl odaugrott Sündisznócskához. – Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá! Odarepült hozzájuk a Varjú is. – Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak! Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:  – Ez az én almám, az enyém! Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút... Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt: – Mi történik itt?! Mi ez a lárma?! Azt felelik neki a verekedők: – Medve, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled. Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte: – Ki találta az almát? – Én! – felelte a Nyúl. De ki tépte le a fáról? – Bizony, hogy én! – károgta a Varjú. – Jól van. De ki kapta el? – Én kaptam el! – kiáltotta a Sündisznócska. – Nos hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára. – De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú. – Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét. Megint egyszerre kiáltották mind a hárman: – Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?! Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált. – Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek. A másodikat a Varjúnak adta. – Ez a tiéd, mert te tépted le. A harmadik darabot ő nyelte le. – Ez az enyém, mert én kaptam el az almát. A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta. – Ez a tiéd, Medve. – Ugyan, miért? – ámuldozott a Medve. – Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!      És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ