Tamás Zsuzsa Amikor Máté Angi mesélni kezdett egy városról, amiben „volt egy sötétség, egy autó, egy kemence, egy hideg, egy csend, egy pocsolya, egy csend, egy pléhcsupor és volt annak a városnak széle és közepe”, rögtön megnyerte az Aranyvackor 2009-es pályázatát, Volt egyszer egy című kötete pedig „az év gyermekkönyve 2010” elismerésben részesült. Az egy híján húsz voltegyszeregy-történet olyan nyelven szól, amilyen talán még nem volt a magyar irodalomban (egyszer sem). Szól, szól, és nem szól semmiről – pontosabban azokról a semmiségekről, apró történésekről-rezdülésekről, amelyeket a legnehezebb történetté, mesévé varázsolni, ám ha valaki megteszi ezt helyettünk, felsóhajtunk: tudtam! Tudtam, hogy a kő párna akart lenni; tudtam, hogy a jajjte autó varázspálcanézőbe állt az öreg utcalámpa alá; tudtam, hogy a csend énekére kezdett hullni az égből a puhaság – tudtam, csak nem voltak szavaim hozzá. Máté Angi elmondja helyettünk, Szulyovszky Sarolta pedig megfesti nekünk, hogy aztán a sok lappantásból, muszogásból és szöszmögésből csend legyen, „nagy álló csend”, és megnőjön a boldogság. Forrás: meseutca.hu     Boczán Bea Volt egyszer egy mesekönyv Benne tizenkilenc történet, melyek mindegyike úgy kezdődik, mint a legrégibb mesék: Volt egyszer egy. De Máté Angi könyvében a klasszikus indítás után többé semmi nem emlékeztet a hagyományos mesékre. Az ő városában (Volt egyszer egy város) annak is a közepében „mindig kiállt egy ló, a ló hátára mindig felült egy király, a király fejére mindig került egy korona, a koronára pedig mindig ráfészkelődött egy galamb. Ha megunták az egymáson üldögélést, leevickéltek a helyeikről, megdörzsölték zsibbadt lábukat, aztán menni kezdtek, mendegéltek (…).” Abban a városban volt egy sötétség, egy autó, egy kemence, egy hideg, egy pocsolya, egy csend, egy pléhcsupor és volt annak a városnak széle és közepe. Mendegélés közben fagyiztak, egy kalaposboltban mókáztak, aztán levél helyett mondatokat dobtak be egy postaládába. Végül visszatértek a tér közepére, és visszarendeződtek egymás hegyére-hátára.   Vagyis Máté Angi meséjében a király nem uralkodik, a ló nem táltos, a korona külön életet él, és mindannyian együtt fagyiznak, ha éppen ahhoz támad kedvük. Nincsenek próbatételek, nincs a mese végén tanulság, csak a történet folyása van, események könnyed egymásutánisága és mégis az egész élettel teli. A mesehősök egyszerűen örülnek annak, hogy vannak, vagy hogy amire vágynak, egyszer csak valóra válik. Máté Angi mesebeli süne például azt szeretné, hogy tüskéi ne szúrjanak, és a ribizlibokor segít rajta: minden tüskéjére szúr egy szem ribizlit (Volt egyszer egy sün). Vagy ott a kő, amelyik párna akar lenni, s miután hiába várja estéről estére a lefeküdni vágyókat, a holdvilág ráveti a jázminbokor árnyékát (Volt egyszer egy kő).     A kerek kő és a hold párosa másfelől egy fontos, az egész kötetet meghatározó motívumpár egyik példája. Máté Angi legtöbb történetében ugyanis megjelenik föld és ég kettőse, mint a földhözragadt valóság és az égi boldog súlytalanság ellentéte. Egymás vonzásában léteznek, és amikor égi és földi összeérnek, boldogság születik. A kemencéről szóló mesében például felhőkenyeret esznek az emberek, vonzza őket a sült felhőszag, s „miközben ették, valami szép könnyűséget éreztek, a talpukról lemaradt a föld, a házat, boltot, kemencét már föntről látták, és lebegtek az égen a felhőfaló emberek.” A könyv talán legszebb meséjében, a pitypang és a Nap barátkozik egymással, „kócoltak, sárgítottak, meséltek” (Volt egyszer egy virág). A földben gyökerező, egy helyben álló virág és a folyton mozgásban levő Nap egymás tükörképei, mindaddig, míg a pitypang szirmai le nem hullanak, s bóbitáit le nem tüsszenti a Nap. Az utolsó mese magáról az égről szól (Volt egyszer egy ég), pontosabban az égről és a földről, hiszen egymás nélkül nem létezhetnek. „… arra vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, hogy megfoghassák egymás kezét.” „Mikor egymáshoz értek, az ég cseppjén keresztül, csend lett, nagy álló csend. Hallgatott minden és megnőtt a boldogság.” A mesékből vett idézetekből látható, hogy Máté Angi merészen új nyelven szól olvasójához. Első olvasás után talán túl kacifántosnak, erőltetettnek tűnik ez a nyelvezet, főleg a történetek egyszerűsége mellett. De többször kézbe véve a könyvet, egyszer csak - mintha varázslat történne, az olvasót elkapja a mesék sajátos ritmusa, és mintha elemelkedne a földről, akár csak a felhőevő emberek. A nyelv többé nem maníros akadály, hanem eszköz a földtől való elrugaszkodáshoz. A dallamos, hullámzó, lírai szövegek tele vannak meglepő jelzőkkel (jajjte autó; háromlábú, has nélküli, piros fejű láz; lappantott éjszaka), szokatlan szófordulatokkal (fagylaltok gombóckodnak, a Nap visszavirágítja a virágot, gömbölyeket énekelnek az almák) és rengeteg mozgásra utaló újszerű hangutánzó és hangulatfestő szóval (muszog, kaccant, szöszmög), amitől - a tartalomhoz illeszkedve - az egész szöveg lüktet, burjánzik, vígan él. A könyv kiadója, a Pagony 3-8 éves gyerekek számára ajánlja a könyvet weboldalán. Négyéves kislányomnak elkezdtem olvasni a sünről szóló mesét, de nem kötötte le. Aztán elmeséltem neki újra, könyv nélkül, a saját szavaimmal. Így tetszett neki a történet, egész héten ezt kérte elalvás előtt. Azt gondolom, hogy a meséket - leginkább nyelvezetük miatt inkább a nagyobbacska gyerekek tudják élvezni, a szöveg líraiságát pedig igazán a felnőttek tudják értékelni. Máté Angi meséit Szulyovszky Sarolta illusztrációi teszik még szebbé, még teljesebbé. Az égetett szélű, régi füzetlapra hajazó cím-megjelenítés a történetek előtt talán felesleges, hiszen semmit nem tesz hozzá a szövegekhez, inkább csak zavaró elem az egyébként szépen megszerkesztett oldalakon. A rajzok érzékenyen adják vissza azt a sodró lendületet, ami a mesékből árad, együtt élnek a történettel. A kötet borítóján látható kép igazi telitalálat, Máté Angi meséinek egyfajta kvintesszenciája. Egy bidres-bodros hajú kislány, vállán madárral, kezében óriási pitypang-bóbitával, ami – a belső borítóra lapozva kiderül, amolyan csodalufiként szolgál: csak bele kell kapaszkodni, máris repíti kis földi utasát a magasba, az ég felé, a madarak közé.   Máté Angi Volt egyszer egy című mesekönyvének történetei is olyanok, mint a borítón látható pitypang-lufi. Felemelik és elragadják, elrepítik az olvasót oda, ahol minden lelkes, mindent átitat a létezés boldogsága. Ahol a nyár a vonatablakból integet, a kemence felhőből süt kenyeret, az alma pedig vígan kuncog, miközben hernyó csiklandozza. Forrás: prae.hu Tartalom Volt egyszer egy nyár 4 Volt egyszer egy virág 6 Volt egyszer egy almafa 8 Volt egyszer egy sün 10 Volt egyszer egy béka 12 Volt egyszer egy kő 14 Volt egyszer egy alagút 16 Volt egyszer egy pocsolya 18 Volt egyszer egy köd 20 Volt egyszer egy város 22 Volt egyszer egy kemence 24 Volt egyszer egy sósperec 26 Volt egyszer egy tej 28 Volt egyszer egy sötétség 30 Volt egyszer egy csend 32 Volt egyszer egy hideg 34 Volt egyszer egy láz 36 Volt egyszer egy autó 38 Volt egyszer egy ég 40