A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön. - Próbáld meg, lelkecském — mondta kedvesen a Jóisten. - Legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdőket! A kicsi angyal megköszönte szépen az ajándékot, mivelhogy jól nevelt angyalka volt, s már szállott is alá sebesen a földre, s ott is egyenest az erdők közé. Egy tisztásra leszállt, és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak körös-körül a fák, mintha nem is lett volna élet bennük. - Van itt valaki? — kérdezte a kicsi angyal. De senki se felelt. Csönd ült az erdőn, súlyos, dermedt csönd. - Van itt valaki? — kérdezte, most már hangosabban. Csengő hangjára valahonnan a legvastagabb és legmohosabb bükkfa mögül előlépett az öreg Csönd. - Csak én lakozom itt - szólalt meg mély, rekedt hangon, és borzolt zuzmószakállából kirázott néhány apró kis csigát. Hosszú, szürke köd-köpeny csüngött alá hajlott vállairól, s a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény. - Más senki? — csodálkozott az angyal. - Hát itt vannak még valahol a manók is, meg a tündérek — felelte morogva az öreg —, aztán itt van a vén boszorkány is valahol. - Miért nem jönnek elő? — kérdezte az angyal. Öreg Csönd bosszúsan sóhajtott. - Nincs semmi dolguk, és emiatt aztán zsémbesek, meg rosszkedvűek valamennyien. - Hát ezen segíteni kell — mondta az angyal és összeütötte a két tenyerét. A csattanás messzire szállt az erdők felett. - Manók! Gyertek elő! De semmi se mozdult. Ujra kiáltott az angyal. Ujra csak hiába. Ekkor megszólalt öreg Csönd: - Majd leányom, Visszhang, előhívja őket. Intett s háta mögül már elő is szökött egy kék ruhás kicsi tündérleányka. Perc alatt fölszaladt a tisztás végiben emelkedő mohos nagy szikla tetejibe, s végigkiáltott az erdőn. - Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít! Csengő hangjára aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagy szakállú kis manók. - Hol voltatok? — kérdezte az angyal. - Aludtunk — felelték ásítozva a manók. — Nincs semmi dolgunk. Így hát csak alszunk. - Nincs semmi dolgotok? — mosolygott rájok az angyal. — Na várjatok csak egy cseppet, majd adok én nektek munkát! - Azzal újra tapsolt egyet. - Tündérek! Gyertek elő ti is! De azok bizony nem jöttek. Igy aztán az angyal intett föl a szikla felé, s Visszhang kiáltomi is kezdett odafönt nyom ban. - Tündérek! Isten angyala szólít! Tündérek! Isten angyala szólít! Erre aztán szállingózni kezdtek innen is, onnan is a kicsi tündérek. Durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel. - Hát nektek mi bajotok van? — nevetett az angyal, amikor meglátta őket. - Nincs lakásunk — szipogták panaszkodva —, az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók, s nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hova lefeküdnünk. Fázunk, és nincs mivel betakaróznunk... - És sírtak, sírtak keservesen. - Ne sírjatok, na — mosolygott reájuk az angyal —, mindjárt gondoskodom rólatok is. De előbb látni akarok mindenkit. A boszorkány hol van?   Azzal intett Visszhangnak, s az már kiáltozni is kezdett odafönt: - Boszorkány! Boszorkány! Boszorkány! Jött is aztán erre a kiáltozásra nagy bosszúsan. Előtte kúszott a köd, mögötte a kígyók. Morogva és sántikálva bújt elő a sűrűből, mint a boszorkányok szoktak, amikor megzavarják őket. Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú, görbe orrán harag sötétedett. Egyetlen nagy hosszú, hegyes foga mérgesen vicsorodott elő a szájából, ahogy dohogott. - Mit zavartok? Mi bajotok van? Mérges gyökereket kell csinálnom! Mérges bogyókat kell csinálnom! Mérget kell kavarjak a kígyóim fogának! Sok dolgom van, láthatjátok! Mit akartok hát? Nézte az angyal a hajlott hátú, csúnya, vénséges vén boszorkányt, és kacagott. - Sok dolgod van, látom — szólt reá vidáman —, hát ide figyelj! Az erdőn én parancsolok ezután, megértetted? Mérges bogyóidat, mérges gyökereidet gyárthatod tovább is, ha ebben leled kedvedet. De megparancsolom, hogy minden mérges gyökeret és minden mérges bogyót megmutatsz a tündéreknek. Értetted? Ti pedig, tündérek, vigyázzatok arra, hogy senki az erdő népéből ezekhez ne nyúljon. Érted, boszorkány? Értitek, tündérek? A boszorkány morgott valamit, és bosszúsan visszasántikált az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Előtte kúszott a köd, mögötte csúsztak-másztak a kígyók. A tündérek pedig megígérték, hogy ügyelni fognak. (Es ez még ma is így van. Azóta is egyre ülteti a vén gonosz boszorkány mérges gyökereit, és itt-ott felaggatja mérges bogyóit a fákra és bokrokra. De senki az erdő népéből nem nyúl ezekhez, mert a tündérek betartják a parancsot, és mindenkit figyelmeztetnek, aki egy ilyenhez közeledik. Ezért hát, ha egyedül jársz az erdőn, és ismeretlen bogyókat találsz, kérdezd meg előbb a tündéreket, mielőtt hozzájuk nyúlnál. Ők majd megmondják neked, hogy ehetőek-e. Ha kérdésedre nem felelnek, csak hallgatnak, akkor tudnod kell, hogy azok a bogyók a vén sánta boszorkány mesterkedéséből szármamak. Ugyanis a vén boszorkány is csinált ám egy varázslatot, mégpedig olyan igazi boszorkányhoz illő gonosz varázslatot, mely abból áll, hogy valahányszor egy gyermek közeledik ezekhez a veszedelmes bogyókhoz, a tündérek azon nyomban elfelejtik az emberi beszédet. Így aztán nem tudnak szólni hozzád, még csak kiáltani sem tudnak. Csak elkezdenek sírni a virágok kelyheiben, meg a fák mögött. Sírnak szegénykék, mert szeretik a gyermekeket, és tudják, hogy ezektől a bogyóktól rettenetes hasfájást kaphatsz. Tehát figyelj jól, hogy sírásukat meghallhasd, és főképpen ne egyél soha ismeretlen bogyókat!) Tovább>