A szeme olyan keskeny réssé szűkült, mint egyenes vonalú, vékony szemöldöke. Az egész fiú mintha másból sem állt volna, mint vonalakból: pálcikakezek és -lábak, egyenes, lógó orr, vonásnyi száj. Bármelyik óvodás könnyedén lerajzolta volna. Zselével rögzített haja tüskés csomókban, dühösen meredt az ég felé. Régimódi, domború lángokkal díszített fém öngyújtója szokás szerint ott csattogott a kezében. Talán már észre sem vette, ahogy a lélegzetére sem figyel az ember: Viktor, mondhatni, öngyújtófüggő volt. Akár a dohányosok cigi nélkül, fél óránál tovább nem bírta ki csattogtatás nélkül. Tavaly felgyújtott egy kukát az iskolaudvaron. Nagy botrány lett belőle. Az anyja elvitte pszichológushoz, aki megállapította, hogy piromániás. Teletömték gyógyszerekkel – fölöslegesen, mert semmi sem változott tőlük –, és a kezelés részét képezte az öngyújtó is. A segítségével állítólag kordában tartható a szenvedélye. A mellette álló, majd száznyolcvan centi magas, megtermett Ulin nem látszott, hogy élvezné a helyzetet. Egészen világosbarna, szinte sárga szemével szokás szerint úgy bámult, mint valami pártatlan ENSZ-megfigyelő, de Uli már csak ilyen volt. Szinte kelletlenül vett részt minden balhéban, amit Viktor kitalált. Kizárólag Konrád miatt lógott velük ma is. Kovács Ulisszesz tavalyelőtt érkezett az osztályunkba, és azonnal összebarátkozott Konráddal, aki mellé Böbe néni leültette. Már megszoktuk, hogy minden matekpéldát ő old meg legelőször. Böbe néni, a matektanárnő, aki egyben az osztályfőnökünk is, az elmúlt két évben benevezte minden országos versenyre, és Uli sorban meg is nyerte őket. A Mátyás Király Gimnázium – ahova mind jártunk – egyik büszkeségének számított. A kvartett harmadik tagja a százkilós Troll volt. Tésztás arc, mazsolaszem, gyűrűs, szőke, angyalkákhoz illő haj. Mindehhez jellegzetes, riszáló járás párosult. Egyszer egy osztálytársunk félhangosan lebuzizta, de Troll elkapta a szünetben, és alaposan elintézte. A srác visított, mint akit nyúznak, Trollt meg majdnem kicsapták, de azóta senki nem mer belekötni. Szerintem amúgy nem is meleg. Állandóan a mellemet bámulja. Mármint tavaly óta. Amióta a melleim kegyeskedtek végre kinőni, a lányok közül utolsóként az osztályban. Másfél éve lehetett, hogy Viktor és Troll először elkapott órák után – Konrád akkor valamiért nem volt jelen. Talán ha ott van, nem is tudom... Néha az az érzésem, hogy próbálja visszafogni a másik kettőt. Ami persze hülyeség. Elég a vigyorgó képére nézni: épp olyan szemét, mint a többiek. Amikor bevonszoltak a fiúvécébe, Troll a karomat a testemhez szorítva hátulról lefogott, Viktor pedig az otthonról elemelt nullásgéppel lenyírta a hajam. Tök kopaszra. Uli akkor is a háttérből figyelt, hanyagul a repedezett csempéjű falnak támaszkodva, és csak akkor tett habozva egy lépést előre, amikor Viktor véletlenül megvágta a fülemet.   Troll legalább kétszer akkora, mint én, az esze viszont feleannyi. Nem mintha zseninek tartanám magam, de Troll nem kizárólag a cuki pofija miatt kapta a csúfnevét. Az igazira szerintem már a tanárok sem emlékeznek, egyszerűen csak Troll fiamnak szólítják, ha kihívják felelni. Az öreg Bogárdinak meg is kellett kérdeznie, kinek a nevére írhatja be azt a szép, karcsú egyest, amit azzal érdemelt ki, hogy a moszatokat a zárvatermők osztályába sorolta. A kopaszra borotválás után Viktor meggyújtotta a levágott hajamat a mosdóban, és eszelős vihogással nézte, ahogy elhamvad. Ha még nem mondtam volna, nemcsak piromániás, hanem komplett őrült is a srác. Fel akarta venni a mobiljával, ahogy Troll szorításában vergődöm, hogy felnyomja a videót a YouTube-ra. Csak akkor állt el a tervétől, amikor Uli figyelmeztette, hogy a film alapján könnyen elkaphatják. Anyu teljesen kiborult, amikor kopaszon, vérző füllel hazaállítottam. Szabályos sírógörcsöt kapott. Nem csodálom. Láttam magam a tükörben: úgy néztem ki, mint az auschwitzi foglyok a történelemkönyvben. Anyu nagyon büszke volt a hajamra, ami épp olyan sűrű, enyhén hullámos és csillogó fekete, amilyen az övé volt. Mellesleg a hajam cigány származásom egyetlen jele, mert amúgy inkább az apámra ütök. Nikoszra, ahogy „apa” helyett többnyire hívom. Tőle örököltem a szememet is, kiskoromban tréfálkozva mondogatta, hogy olyan, mint két egymás mellé állított, forró csokival teli bögre, ha felülről beléjük nézünk. Anyu szerint viszont őzikeszemem van, és egy színésznőre, Audrey Hepburnre hasonlítok. Rákerestem a neten, de én közel sem vagyok olyan szép, mint ő azokon a régi fotókon. Nikosz félig magyar, félig görög. Vegyük még ehhez anyu roma származását, és voilà! Kész a játszótéri keverék, vagyis én. Bár azt mondják, a keverékek életrevalóbbak, mint a fajkutyák. Ráadásul Böbe néni szerint a Kárpát-medence a népek olvasztótégelye, és nincs is olyan, hogy valaki „tiszta” magyar, annyira összekeveredtek egymással a történelem során az itt élők. Visszatérve a hajvágós incidensre: Viktorék csak az én makacsságomnak köszönhették, hogy nem lett belőle eltanácsolás vagy igazgatói intő. Sem a tanároknak, sem a szüleimnek nem voltam hajlandó elárulni, kik bántak így el velem. Anyunak nem hiányzott, hogy miattam is aggódnia kelljen. Megvolt neki a saját harca a betegséggel, Viktorral és bandájával nekem kellett megküzdenem. Hetedikes korunk óta Viktor kifejezetten utazik rám. Pénzt egy idő után direkt nem hordtam magamnál, a mobilom is régi vacak, de így is majdnem mindennap elvette a tízóraimat, aminek az elkészítésére anyu mindig szakított időt a reggeli kapkodásban, amikor még élt. Elhomályosult a szemem, mint mindig, amikor eszembe jutott. A francba! Ezek a szemetek még azt hiszik, a félelemtől sírok. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. Mondják, az idő enyhít a fájdalmon, de én egyáltalán nem éreztem, hogy kevésbé fájna, ha anyura gondolok, hiába telt el egy év a temetés óta. Gyorsan elhessegettem magamtól a képét, hogy farkasszemet nézhessek Viktorral. Úgy éreztem, valami szörnyűség fog történni, ha egy pillanatra elengedem a tekintetét. Azt kívántam, bárcsak varázserő rejtőzne a pillantásomban, és képes lennék őt márványszoborrá változtatni. Mint a Medúza a görög mitológiában. Amíg meg nem tanultam olvasni, Nikosz minden este mesélt egy történetet a mítoszokból. Fura, de Viktort és Trollt sokkal kevésbé gyűlöltem, mint Konrádot. Pedig attól a rohadék Viktortól néha a hideg kirázott. Troll ezzel szemben csak simán buta volt. Kellett neki valaki, akihez hozzácsapódott, akihez igazodott. Ha nem Viktor lett volna az a valaki, talán egész normális srác válik belőle. Nem vettem észre, amikor Troll a hátam mögé került, és megfogta a fenekem. Helyben vagyunk. Ez a legújabb. Az idiótája csipkedés és hajhúzogatás helyett mostanában inkább fogdosni szeretett. – Szépen gömbölyödik a kicsike, aktuális lenne egy orvosi vizsgálat, hogy megvan-e mindene – vetette oda a többieknek. Nem kellett látnom az arcát, tudtam, hogy ocsmányul vigyorog. Villámgyorsan szembefordultam vele, majd ugyanazzal a mozdulattal felrántottam a térdem, pont, ahogy az apám tanította. – Áááááá! A kövérkés fiú a lába közé kapta a kezét, aztán összegörnyedt, és a földre zuhant. Pontosan tudom, hová kell rúgni, ha úgy közelítenek hozzám. Nikosz, aki fiatalon krav magát is tanult, begyakoroltatott velem néhány fogást, hogy meg tudjam védeni magam. Persze túlerő ellen nem sokat ér némi harcművészet. Nehéz úgy ütni vagy rúgni, ha minden végtagját lefogják az embernek, de ezúttal szerencsém volt. Troll nem az óvatosságáról híres, holott néhányszor megjárta már velem. Tudhatná, ha sarokba szorítanak, úgy küzdök, mint egy gladiátor.       <VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ