|
I/ 2 éves kortól - Elmer, a kockás elefánt
2017.04.07. 22:23
  Írta és illusztrálta: David McKee
Fordította: Szabó T. Anna
Kiadó: Pozsonyi Pagony, 2018
Oldalszám: 32
Színes képeskönyv az elfogadásról ovisoknak, mely segít a gyerekeknek önmaguk és mások elfogadásában.
Elmer más volt. Miért volt más? Ő foltos volt, tarka kockás! Milyen minta! Mennyi szín! Piros, lila, rózsaszín, kék és fekete és sárga, sokféleség vidámsága.
De vajon mindig jó érzés különbözőnek lenni? Elmer megpróbál beállni a sorba, de kiderül, hogy olyan jó tréfákat, mint ő, semelyik elefánt nem tud!
|
 Elmer egy patchwork elefánt színpompás foltokból varrva, így más, mint társanál. Nemcsak külsőleg különbözik tőlük, hanem viselkedésében is: mindig tréfálkozik, s megnevetteti a többieket.
Egy idő után azonban úgy érzi, hogy a külleme miatt nevetik ki, ezért elefántszínűre festi magát. Most már nem nevetik ki, sőt, észre sem veszik a többiek.
Nem is bírja sokáig az egyhangú szürkeséget - szerencséjére elered az eső, s visszanyeri eredeti színét. A többi elefánt ismét gurul a nevetéstől.
Megalapítják ELMER napját, amikor is minden elefánt tarkabarkára festi magát, kivéve Elmert, aki szürke lesz.
A történetből kiderül, hogy Elmert teljesen befogadták, s nem függ a jellemünk és az értékelésünk a bőrszíntől. Bizonyíték erre a mesét záró karneváli nap, melyet egyfajta tolerancia napként értékelhetünk.
Bánáti Anna
Másnak lenni menő!
Elmer egy elefántcsorda egyik tagja. A csordában minden elefánt egyforma, van kicsi, nagy, fiatal, öreg, sovány, kövér, ráncos, görbe, de mindegyik szürke. Kivéve Elmert. Ő más, mint a többiek, megszámlálhatatlanul sok szín borítja, kicsit olyan, mint akire ráolvadt egy patchwork takaró.
Az első Elmerről szóló mese 1989-ben jelent meg az Egyesült Királyságban, a színes elefántnak azóta óriási kultusza lett, készült belőle rajzfilm, mindenféle stílusú és alakú játék, plüssállat és iskolatáska, a mesét ráadásul több mint húsz nyelvre lefordították. A szerző-illusztrátor David McKee nevéhez a mai napig Elmer figurája köthető a leginkább, olyannyira, hogy idén 15 év kihagyás után újabb részt írt belőle Elmer's Walk címen. (Nem szerzőként, hanem illusztrátorként ismert munkája még az 1984-ben debütáló Paddington-sorozat.)
 Adná magát, hogy az Elmer, a kockás elefánt azzal a konfliktussal kezdődjön, hogy Elmert a színe miatt a többiek kiközösítik, kinevetik vagy legalábbis furcsállkodnak rajta. De ugyanúgy, ahogy Elmer más, mint a többi elefánt, a szerző, a brit David McKee stílusa is más, mint amit a hasonló korú gyerekeknek szánt könyvekben megszoktunk. A sztori ugyanis így folytatódik: „Mosolyogtak, ha csak látták, mind szerették és csodálták.” Elmer a csorda mókamestere, aki mindig játszik, viccelődik, a többi elefántnak esze ágában sincs cikizni vagy piszkálni őt.
Egy kicsit azonban mégis zavarja a figyelem, amit kap, mert egy nap úgy dönt, eltűnik a színről, és nekivág a dzsungelnek egyedül. Útközben talál egy bogyós növényt, és belehempereg a szürke bogyókba, amik teljesen elfedik a kockáit, úgyhogy mire visszatér a csordához, már teljesen beolvad a többiek közé. Persze nem bírja sokáig szürke elefántként, a mese végére ezt is elvicceli, elkóborlása pedig óriási népünnepélybe csap át.
Az Elmer, a kockás elefánt olvasása megmagyarázhatatlan déjà vu-t váltott ki belőlem, pedig biztos vagyok benne, hogy soha nem olvasták nekem esti meseként. Valószínűleg a könyv otthonossága, nyugodt derűje váltotta ki ezt az érzést. A mese nem akar több lenni, mint ami: rímel, de nem erőltetetten, tanulságos, de nem szájbarágós, izgalmas, de épp csak annyira, hogy azért el lehessen utána aludni.
A Pagony kiadó gondozásában induló Elmer-sorozat rögtön két résszel indul. Elmer és az elveszett mackó már úgy indít, mintha mindig is ismertük volna a patchwork-elefántot és barátait. (Na meg rokonait, például Vilmost, Elmer unokatestvérét, aki pont ugyanolyan, mint ő, csak nem színes kockák borítják, hanem fekete-fehérek, mint egy sakktáblát.)
Az a bizonyos elveszett mackó is Elmer egyik barátjáé, Kiselefánté. Amikor kiderül, hogy a maci nincs meg, Elmer rögtön kölcsönadja a sajátját, másnap reggel pedig azonnal felkerekedik, hogy előkerítse az elveszett mackót. Közben sorra találkozik a dzsungel állataival, mindenkivel hasonlóan szórakoztató, vicces rímekből és visszatérő motívumokból álló beszélgetést folytat. Ettől lesz a mese kiszámítható és meghitt. A maci természetesen előkerül a végén, és a tanulság sem az, hogy önzetlennek és kedvesnek lenni jó dolog, hanem hogy minden alvós mackó különleges, ha igazán szeretik őket.
Elmer sztorijai kedvesen ébresztik rá a mesét hallgató gyerekekeket arra, hogy saját maguknak lenni menő. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egy kicsit mások, mint a többiek. Ha vannak is olyan helyzetek, amikor egy gyereket támadás ér furcsaságai miatt. Elmer története rámutat, hogy nem az a normális, amikor valakit kiközösítenek amiatt, mert más, hanem az, amikor elfogadják őt olyannak, amilyen, és a különbözőség, a sztereotípáktól való eltérés értékessé és páratlanná tesz.
A könyvet a szerző maga illusztrálta, a képek és a szöveg remek egységet alkotnak, a kufli-sorozathoz hasonlóan pedig itt is felfedezhetünk egy-két jól elhelyezett madarat az oldalak szélén (vagy közepén). Hiába telt el közel harminc év azóta, hogy David McKee megrajzolta Elmert, a színes, bolondos illusztrációnak csak egy picit van retró hangulata. De az is jól áll neki.
A szerző a Forbes újságírója
Forrás: pagony.hu
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
