- Mi nem akarunk feketék lenni!
És nem akart fekete lenni a kút sem, a vödör sem, az udvar sem és a kerítés sem, így hát mindannyian továbbálltak Fekete Világkerülő mellől. Amerre jártak, mindenütt elmesélték, hogy él az erdő közepén egy szomorú ember, Fekete Világkerülő a neve, és ez az ember nem szereti a színeket. Feketévé válnak tőle a fák, a tisztások, de még az ég kékje sem ragyog, és ha esik, az eső is fekete cseppeket hullat.
Az erdő bal sarkában élt Amália, a szomorú boszorkány. Ő is szomorkodott olykor, de az ő szomorúsága nem volt fekete. Rosszkedvét sárgából szőtte, sírását pirosból, bánata zöldellt, keserűsége szürkére festette házát. És valahányszor rosszkedve lett, Amáliával sárgállott az összes virág, ha sírt, még a macskák is pirossá váltak. Ha bánatos volt, zöld víz csobogott a patakban, és zöld Nap sütött az égen, zöld madarak kergetőztek a zöld felhők között. Csak a keserűség változtatott mindent szürkévé: egérszürke lett a föld, elefántszürke a nyár, sötétszürke az éjszaka.
Így éldegélt, egymásról mit sem tudva, az erdő bal sarkában a szomorú boszorkány, az erdő közepén a szomorú Világkerülő. Talán soha nem is találkoztak volna, ha egy nap nem történik valami egészen különös.
Amáliának napok óta nem sikerült semmi: hétfőn elszakadt a kútban a lánc, s a vödör a vízbe esett, kedden összetörte kedvenc pöttyös bögréjét, szerdán nem találta tizenhét fodros alsószoknyáját, csütörtökön elbotlott egy gyökérben, pénteken kifutott a tej, szombaton összegubancolódott a haja, vasárnap meg… vasárnap meg azt hitte, hogy megvakult.
Arra ébredt, hogy semmit sem lát. Nem látja ágya alatt a mohaszőnyeget, ablakán a gesztenyefüggönyt, az ablakpárkányon a kivirítómuskátlikat. Kibotorkált a kertbe, kitapogatta a kerítésléceket, megsimogatta a virágokat, hogy bizonyos legyen benne, mind megvannak. Meg is voltak hiánytalanul, Amália mégsem látta őket.
Azaz hogy látta ő… csak nem tudta, hogy amit lát, az nem más, mint a fekete! Amália sohasem látott még feketét, azt sem tudta, mi fán terem. Ismerte a kékeket, zöldeket, fehéreket, barnákat, pirosokat – de a feketéről mit sem tudott. Ahogy ott álldogált elfeketült kertje kellős közepén, és a szeme lassan hozzászokott a sötéthez, észrevett a kertkapu mellett egy fekete csizmás, fekete köpönyeges, fekete kalapos alakot.
- Ki vagy te? – kérdezte a boszorkány.
- Ki vagy te? – kérdezett vissza az alak.
- Az én nevem Amália. Évek óta lakom ebben a házban, de most valami szörnyű dolog történt velem. Nem látom jól a virágaimat, és téged sem látlak rendesen.
- Én a Fekete Világkerülő Ember vagyok, és éppen világgá indultam; mennék is, ki tudja, merre, ha nem lenne előttem minden fekete.
- Fekete? Mi az a fekete?
- Én vagyok a fekete.
- Ajaj! – kapott a fejéhez rögtön Amália. – Akkor tőled lett itt minden olyan… ilyen… hm… fekete?
- Attól tartok, igen. Minden szín menekül előlem! Elfutnak az állatok, elrepülnek a madarak, és azt kiabálják vissza: „Mi nem akarunk feketék lenni! Mi nem akarunk feketék lenni!”
- Én sem akarok fekete lenni! – toppantott Amália.
- Látod, senki sem akar olyan lenni, amilyen én vagyok. Senki sem akarja tudni, milyen vagyok.
Amália elszomorodott, aztán sírni kezdett. De most nem jött el hozzá egyetlen zöld, egyetlen piros sem, még a keserűszürke is messzire szaladt.
- Ne sírj! Én már megyek is! – búcsúzott tőle Fekete Világkerülő.
- Ne menj el! Gyere vissza! Majd én kitalálok valamit! – kapta el Amália a fekete köpönyeg szélét, és már húzta is gazdáját a kunyhóba.
Leültette a tölgyfa asztal mellé gyékény karszékébe, adott neki egy kis áfonyaszörpöt és vadkörtelekvárt, majd tüzet gyújtott a kemencében, és azt mondta:
- Régóta élek egyedül ebben a kunyhóban, és egyedül is lennék télen, nyáron, ősszel és tavasszal, ha nem tévedne be hozzám olykor a szél, nem verne be az ablakomon az eső és a hó, nem látogatna meg egy-egy falevél. Lassan megtanultam, hogyan lehet beszélgetni velük, miként szólíthatom meg őket. Ülj ide mellém, és várj! Addig én mesélek neked. Talán a színek megértik, hogy nem akarod őket bántani, és visszajönnek hozzád.
És Amália mesélni kezdett. Napokon át mesélt a színes árnyékokról, Anyókavirágairól, a madarak boldogságáról, a síró felhőkről és a vakond meg a mókus találkozásáról. A mesélés végén Fekete Világkerülő Ember a homlokára csapott:
- Értem már! Talán nekem is tennem kéne valamit a szomorúság ellen, és vissza kellene csalogatnom magamhoz a színeket.
- Hogyan?
- Ha keresésükre indulnék, tudom, elbújnának, ha kérlelném őket, sose jönnének vissza, mert nagyon félnek tőlem. Ha pedig erőszakkal akarnám a házamban tartani őket, szomorúak lennének és boldogtalanok. Úgy kell cselekednem, hogy megértsék: szeretem mindannyiukat, és nem kell tőlem többé félniük.
- Szereted mindannyiukat? Nekem úgy tűnt, hogy nem szereted egyiket sem! És nem is szeretheted őket, mert folyton megbántod valamelyiket! – mondta Amália.
- Igen, ez így is volt. A saját feketeségem miatt eddig nem voltam kíváncsi arra, milyenek is a színek valójában, mert azt akartam, hogy olyanok legyenek, mint én. Én pedig fekete akartam lenni, és azt akartam, hogy a színek úgy kövessenek engem, mint az árnyék az embert. El is tűntek mellőlem, éppúgy, ahogy az árnyékok megszöktek az emberektől. De az én színeim nem akartak egyformák se lenni, mint ahogyan Anyókavirágai sem, hanem tenni akarták, amit tenniük kell: a zöld zöldellni, a piros piroslani, a sárga sárgállni akart. Én pedig a szomorúságom miatt nem vettem észre, hogy elpusztítom mindet!
- És most mit akarsz csinálni?
- A meséidből megértettem, hogy mi az én dolgom: feketévé kell tennem, ami fekete, de csakis azt. Legyen fekete az éjszaka, legyen fekete a föld, és legyen még feketébb a fekete hajú lányok haja! Most már azt is tudom, hogy minden szín bennem van, nekem csak meg kell találnom őket sorra. És akkor egyetlen fekete sem fog hasonlítani a másikhoz: az egyikben mindig lesz egy kis bíbor, a másikban egy kis tengerzöld, a harmadikban egy kis türkizkék.
Fekete Világkerülő hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy változni kezd körülötte a kert. A fekete fűszálak mögül előbújt a zöld, a fák törzse mögül előlopakodott a barna, egymást kerülgetve jöttek a lilák, ugrándoztak a kékek, versenyt futottak a pirosak. Amália kunyhója világosodni kezdett.
- Nézzétek! Nézzétek! – ugrabugrált egy pöttyösbögre-pötty. – Piros pöttyös pöttyösbögre-pötty vagyok!
- Miért, ezt eddig nem tudtad? – kérdezte Amália.
- Tudtam, de elfelejtettem! – rikkantott a pötty, és ide-oda szaladgált a bögrék között.
- Milyen színes lett itt minden! – hunyorgott Fekete Világkerülő Ember. – Most én vagyok a legcsúnyább fekete.
- Nem is vagy csúnya – simogatta meg őt Amália. – Ugyanolyan szép vagy, mint a többiek. A te dolgod épp az, hogy fekete legyél, de úgy ám, hogy náladnál feketébb semmi se legyen.
- A te dolgod pedig az, hogy velem gyere, és magaddal hozd a házamba a színeket – fogta meg Amália kezét Fekete Világkerülő. – Ott vár bennünket a kút, a vödör, a virágoskert és az udvar.
Amália elkomorodott.
- Én nem mehetek veled – nyögte ki végül.
- Csak nem a vakond és a mókus meséje jutott az eszedbe? – ijedt meg Világkerülő.
- Dehogyis – mosolyodott el Amália. – Nem akarom itt hagyni a tüzet, a bögrepöttyöt, a kunyhót meg a többieket.
- Hát akkor jöjjenek ők is velünk! Az én házamban nincsen szomorúság! – javasolta Világkerülő.
- Azt nekik kell eldönteniük, hogy velünk tartanak-e – mondta Amália.
- Én szívesen mennék – mondta a tűz-, de nem hagyhatom magára a kunyhót.
- Én sem – mondta a bögrepötty.
És nem akarták otthagyni a kunyhót a többiek sem.
Fekete Világkerülő Ember a fejét vakarta.
- Akkor most mi legyen? – kérdezte.
- Tudod mit? – mondta Amália. – Én most segítek neked elvinni a házadba a színeket, azután visszajövünk ide.
- Jó – bólintott Világkerülő. – Én mindenképp ott szeretnék lenni, ahol te vagy. Akarod?
- Akarom – mondta a boszorkány.
- Hát akkor… induljunk!
Amália a kosarába gyűjtötte a színeket, és elindultak. De alig tettek pár lépést, Fekete Világkerülő megtorpant.
- Várj csak! Még el kell intéznem valamit!
Azzal visszaszaladt a kunyhóhoz, megállt a virágoskert közepén, és felkiáltott az égre:
- Hallod-e te felhő! Egy felhő nem lehet amiatt szomorú, amiért eső lesz belőle, hiszen épp az a dolga, hogy eső legyen, s miután megöntözte a földet, újra felhő legyen. Nem lehet mindig az ég tetején ülni és ráérősen nézdegélni azt, mi történik odalent nélkülünk.
- Gondolod? – bizonytalanodott el a felhő.
- Biztosan tudom! – kiáltotta Fekete Világkerülő. – Gyere le bátran, gyere!
A felhő erre nem tudott mit mondani. Megrázta magát, és hatalmas záport zúdított a földre. Csak úgy fröcskölt, zubogott, ömlött a víz mindenfelé!
Örömünnepet ült az erdő. Aznap délután összemosódott fekete a zölddel, kék a pirossal, sárga a lilával, és megszülettek belőlük a sohanemvoltmégszínek.
|