Azon a reggelen, mikor Muminpapa végzett a patak fölött átívelő híd megácsolásával, a kis Motyó különös dolgot fedezett fel. Egy ismeretlen és rejtélyes ösvényt. Az út a lombok árnyékába vezetett. Motyó ámulva lépdelt az erdő zöld homályában: – Hűha! Ezt el kell mesélnem Muminbocsnak – motyogta magában. – Együtt kell kifürkésznünk, hova vezet a rejtekút. Egyedül úgysem merném – tette hozzá beismerőleg.
Azzal elővette a kisbicskáját, és hatalmas cikornyát vésett az egyik fenyő törzsébe, hogy később könnyen rátaláljanak az ösvényre. – Nagyot néz majd Muminbocs – gondolta büszkén, miközben vidáman szökdécselt hazafelé.
A muminok csak néhány hete ébredtek fel téli álmukból. A völgy telis-tele volt virgonc kis csodabogarakkal, manókkal, csip-csup jószágokkal és virágba borult fákkal. A hegyekből szűk medrében kristálytiszta patak vágtatott el a muminlak kékre festett falai mellett, hogy távoli tájak felé vegye útját. Hogy miért nem jó neki itt, az bizony sehogy sem fért a völgylakók fejébe.
– A folyók és az ösvények varázslatosak – töprengett Motyó. – Ahogy figyeli az ember, mint kanyarognak el útjukra, megtelik a szíve nyugtalan sóvárgással. Ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába, hogy velük tartson felfedezni, hova vezetnek. Mikor Motyó hazaért, Muminbocs éppen a hinta felszerelésével foglalatoskodott.
– Hm. Egy új ösvény – hümmögött Muminbocs. – Remek. Azonnal indulunk. Mennyire tűnik veszélyesnek?
– Ó, borzalmasan veszélyes! – sipította Motyó. – És teljesen egyedül fedeztem fel – tette hozzá.
– Valami elemózsiát is magunkkal kell vinni. Mert ugye sosem lehet tudni, milyen hosszú lesz az út – Muminbocs az almafához lépett, és az alatta elterülő pázsitot vizslatta. Ám aznap alig pár gyümölcs hullott le az ágakról, így Muminbocs kissé megrázta a fát. Hamarosan körös-körül potyogtak az apró piros és sárga almák.
– Te hozod az élelmet – fontoskodott Motyó. – Nekem ugyanis az utat kell mutatnom – annyira izgatott volt, hogy még az orra hegye is belesápadt. A hegyoldalból letekintettek a völgybe. Az otthonuk apró pontnak tűnt, a folyó csak egy fénylő zöld szalagnak. A hinta pedig innen fentről egyáltalán nem látszott. – Ennyire távol még sosem voltunk hazulról – jelentette ki ünnepélyesen Muminbocs. Motyó a fák közt bóklászott, hogy megtalálja a jelet.
Szimatolt, a nap állását vizsgálta, az égtájakat kémlelte – azaz pont úgy viselkedett, mint egy szakavatott túravezető.
– Itt van a jeled – szólalt meg Muminbocs, mancsával egy fenyőtörzsre bökve.
– Nem! Ott van! – kiáltotta Motyó egy másik fára mutatva, melyen szintén hatalmas jel díszelgett. Ebben a pillanatban egy harmadik jelet is megpillantottak, amely azonban egészen magasan, egy méterre a földtől ékeskedett egy másik fa törzsén.
– Ez lehetetlen! – motyogott Motyó. – Nem vagyok ennyire magas!
– Oda nézz! – süvítette Muminbocs. – Mindenütt titokzatos jelek a fatörzseken. Van olyan, amit vagy száz méter magasra véstek. Tudod, mit gondolok? Te egy kísértetösvényt találtál! És most a kísértetek el fognak pusztítani minket! Ehhez mit szólsz?
Motyó nem szólt hozzá semmit, viszont a bajszocskája vészes remegésbe kezdett. Ebben a pillanatban hátborzongató kacaj harsant fel. Közvetlenül a fejük fölül jött, és cseppet sem hangzott barátságosan. Egy jól megtermett kék szilva repült le a lombok közül, és kis híján Muminbocs orra hegyén landolt. Motyó ordítani kezdett, mint egy fába szorult féreg, Muminbocs pedig éktelen haragra gerjedt a szilva miatt. Dühében még félni is elfelejtett, így történt, hogy a támadó után kutatva felnézett a fára. Egy kis fekete selyemmajom ült az ágon összekuporodva. Kerek arcocskája jóval világosabb volt a bundája többi részénél (éppen, mint Motyó, mikor nem mosakszik meg rendesen). Ábrázatán komisz vigyor terült el.
– Hagyd már abba az idióta vihogást! – kiáltott rá Muminbocs, mikor eljutott a tudatáig, hogy a támadó jóval kisebb nála. – Ez a mi völgyünk! Röhögcsélj máshol!
– Micsoda piszok pernahajder – dadogta Motyó, aki már szégyellte, hogy úgy sivalkodott.
– Jaj, de félek tőled – felelte a selyemmajmocska gúnyosan, fejjel lefelé csimpaszkodva az ágon. Pár szilvát még odahajított, majd eltűnt az erdő fái közt!
– Megszökik előlünk! – rikoltotta Motyó. – Utána!
Nekieredtek a sűrűnek, át a bokrokon, a bozótoson, levelek, ágacskák és virágok törtek, hullottak, amerre eldübörögtek, az erdei manók ijedten visszahúzódtak a vackukra. A selyemmajom fáról fára lendült, és nagyon élvezte a dolgot.
– Igazából nincs értelme egy ilyen semmirekellő vakarcs után rohangálni – lihegte Motyó, aki kezdett elfáradni. – Rá se hederítsünk!
Leültek egy fa alá, és nagyon gondterheltnek látszottak. A selyemmajom is letelepedett egy közeli ágon, megpróbált hasonlóképp gondterhelt képet vágni, miközben persze jól szórakozott.
– Ne nézz oda – suttogta Muminbocs. – Még azt hinné, hogy érdekel minket. De hangosan csak annyit mondott: – Kellemes kis hely!
– Kellemes és kényelmes – tódította Motyó.
– És épp itt vezet egy csapás is – ahogyan ezt Muminbocs kimondta, mindkettejüknek ugyanaz jutott eszébe.
– De hiszen ez csak a mi rejtekutunk lehet! – pattantak fel egyszerre.
Az ösvény valóban titokzatosnak tűnt. A fák lombjai zöld baldachinként borultak fölé. Úgy kanyargott a sűrűben, mint egy alagút.
– Hát, az ügy kezd komolyra fordulni – jelentette ki Motyó, akiben ismét feléledt a túravezetői hajlam. – Én felderítem a mellékcsapásokat, te pedig hármat koppantasz, ha valami veszély közelít. Induljunk!
– De min koppantsak? – kérdezte Muminbocs.
– Akármin, csak ne szólalj meg! Ohó! És hol van az elemózsiánk? Természetesen elvesztetted. Mindenre nekem kell figyelnem? Muminbocs nem szólt semmit, csak összeráncolta a homlokát. Nekivágtak a zöldellő alagútnak. Motyó a mellékcsapásokat fürkészte, Muminbocs őrködött, a selyemmajom meg előttük ugrándozott ágról ágra. Az ösvény jobbra-balra kanyargott, és mind keskenyebbé vált, mígnem végleg beleveszett a mohaszőnyegbe.
– Vége – mondta csüggedten Muminbocs. – Bárcsak rendes út lenne, és eljutottunk volna valahova! Némán álldogáltak, tanácstalanul pillantgattak egymásra. És ekkor a fákon túlról halk neszezést hallottak. A szél ismerős illatot hozott feléjük.
– Víz – suttogta Muminbocs. Lépett egyet, majd a neszezés irányában szaladni kezdett, tudniillik Muminbocs rajongott az úszásért.
– Állj! Várj meg! kiabált Motyó. – Ne hagyj egyedül!
Ám Muminbocs se látott, se hallott, hanem egyenesen a vízpart felé rohant. A tenger hullámai fehér habokkal nyaldosták a homokos fövenyt. Hamarosan Motyó is kiloholt az erdőből, és Muminbocs mellé zöttyent.
– Hideg van – jegyezte meg. – Emlékszel, amikor a hattivattikkal vitorláztunk? Egyenesen a forgószélbe? Én pedig tengeribeteg lettem?
– Az egy másik történet – legyintett Muminbocs. – Most viszont úszni fogok egy jót – azzal belevetette magát a hullámokba. (Meg kell jegyezzük, hogy a muminok olyan szerencsés teremtmények, hogy nem kell ruhát hordaniuk, sem öltözéssel-vetkőzéssel vesződniük.) A selyemmajom is lehuppant az ágak közül kíváncsiskodni.
– Ne tedd! – sipította. – Hideg a víz! És nedves!
– Nocsak! Micsoda hatással vagy rá! – motyogta Motyó. – Le mersz merülni nyitott szemmel? – kiáltotta Muminbocs.
– Igen, de nem akarok – válaszolt Motyó. – Soha nem lehet tudni, mit látok meg a víz alatt! Ha búvárkodni akarsz, felőlem tedd azt – de saját felelősségedre.
– Ugyan! – és Muminbocs már bukott is a hullámok alá. Eleinte csak halványzöld fénybuborékokat látott, de ahogy mélyebbre merült, jól kivehetővé vált a tengerfenéken táncoló hínármező. A homok fehéren hullámzott alatta, kagylóhéjakat sodorva, melyek kívül fehéren, belül rózsaszínen csillogtak. Ha messzebbre kémlelt, a zöldes homály mind sötétebb árnyalatot öltött, mígnem fekete ablakként el nem nyelte a feneketlen mélység. Muminbocs visszafordult a felszín felé, és egy hullám hátán bukkant fel, hogy visszaficánkoljon a partra. Motyó és a selyemmajom javában segítségért kiabáltak.
– Már azt hittük, megfulladtál – sopánkodott Motyó. – Vagy felfaltak a cápák.
– Jaj, ugyan! Jól ismerem a tengert! – mondta Muminbocs. – Egyébként remek ötletem támadt, amíg odalent voltam. Pompás egy ötlet! Nem tudom, vajon idegen fülek hallhatják-e – sandított a majomra.
– Eredj innét! Sipirc! – intézkedett Motyó. – Most titkos tanácsot tartunk!
– Jaj, de hát én imádom a titkokat! Ígérem, esküszöm: nem jár el a szám! Lakat lesz rajta! – rimánkodott a selyemmajom.
– Megesketjük? – kérdezte Muminbocs.
– Hát, rendben – bólintott Motyó. – De akkor az igazi eskü legyen. – Mondd utánam! – parancsolta Muminbocs. – Nyeljen el a mélység, dögkeselyűk szaggassanak, asszon össze minden csontom és soha többé ne egyek fagylaltot, ha nem őrzöm meg a titkot! Nos?
A selyemmajom elismételte, de minduntalan elhibázta, mert a memóriája csapnivaló volt.
– Hűha – dünnyögte Muminbocs. – No de sebaj. Talán így is megteszi. Akkor hallgassatok ide! Felcsapok gyöngyhalásznak, és egy ládikában összegyűjtöm a partszakasz minden gyöngyét.
|