Az elmúlt néhány évben Philip Pullman kedvenc íróim egyikévé lépett elő. Nem tudom, idehaza hányan vannak ezzel így, hiszen könyveinek kiadói túl sokat nem tesznek népszerűsítése érdekében. Film még nem készült egyik művéből sem, szóval nem övezi világméretű őrület – mindazonáltal Angliában egy BBC-féle szavazáson a harmadik legjobb könyvnek az ő Sötét Anyagok trilógiáját választották meg, A Gyűrűk Ura és a Büszkeség és balítélet után. Hogy mi Pullman sikerének titka, azt alapszinten nem a Roger titka című kisregényéből kell megpróbálni megfejteni, lévén nem épp a főműve, de ez is felvonultatja Pullman írásainak számos pozitívumát. Az alapvetően izgalmas ifjúsági regény Rogerről szól, aki patkány volt, meg az ő viszontagságairól az emberek között, ahol persze jobbára nem érzi túl jól magát. Merthogy ha azt mondja, patkány volt, bántják, ha azt mondja, már nem patkány, hanem kisfiú, akkor is bántják. Pedig ő igazán szeretne jó lenni. És miközben az olvasó izgul szegény Roger sorsa miatt (és biztosíthatok mindenkit, hogy izgulni fog, mert Pullman mintegy mellékesen rendkívül izgalmasan tudja megszőni a cselekményt), valójában kapunk egy kemény társadalomkritikát. Pullman nem úgy neveli a gyerekeket, hogy megtanítja őket pl. a rendőri uniformis félelemmel vegyes tiszteletére – nem, ő megmutatja, hogy a rendőrök épp olyan önzőek, figyelmetlenek és embertelenek tudnak lenni, mint alkalmasint az emberek jó része, hogy a bulvárlapokról ne is beszéljünk. Mégsem mondanám lehangolónak vagy groteszknek a regényt, mert – hasonlóan Pullman többi művéhez – az örök emberi értékek itt is megvannak, megerősítést nyernek, aranyfonálként vezetve végig a történeten. Forrás: ekultura.hu