Galgóczi Tamás   A címlapon Sánta Kira festménye látható, amiről nekem elsőre az a jelenet jutott eszembe, amikor Dorka és a többiek a sárga úton haladva elhagyják az erdőt, és meglátják a távoli Smaragdvárost. Alaposabb tanulmányozás után persze előjöttek az eltérések: Toto sehol, miként a madárijesztő és az oroszlán is hiányzik, helyettük két srác fogja közre a testbeszéde alapján öntudatos, ránézésre iskoláskorú leányzót. Távolban egy tetszetős város látszik, a kettő között pedig olyan táj, amelyen semmi nyoma az emberi beavatkozásnak: sehol egy út, villanyoszlop vagy bármi efféle. További furcsaság, hogy míg a kép bal oldalán egy tavaszi-nyári erdőrészlet látszik, addig a jobb oldalon álló fákat mintha zúzmara borítaná, amit megkoronáz egy méretes hópehely.   Továbblapozva rögvest egy térképhez értem. Nem tudom, ki hogy van vele, de szeretem a térképeket. Ha nyaraláskor korábban nem látott helyre megyünk, lehetőleg beszerzek egyet, és első lépésként ezen ismerkedem a környékkel. Odáig persze még nem jutottam el, hogy Zsákos Bilbó szokását követve pirossal bejelöljem az általam kedvelt utakat, ösvényeket, de ez talán csak idő kérdése. A térképen egy erdővel övezett terület fontosabb látnivalói kerültek feltüntetésre – és azon kívül, hogy beszédes nevek segítik a tájékozódást (Vörös Hegy, Madaras Erdő, stb), azonnal szembeötlik egy furcsaság: egy bizonyos Nala meghatározó lehet errefelé, mivel rét, vár, falu került elnevezésre róla. Ja, és nem utolsó sorban a könyv címéhez is köze van.   Azt hiszem, a legtöbb olvasó akkor kerül nehéz helyzetbe, amikor megpróbálja beazonosítani a regény műfaját. Lévén a főszereplő még csak kilenc éves, kézenfekvő válasz lenne az ifjúsági regény, noha amikor egy másik, a Földön élő emberek által nem ismert világba kerülünk, akkor bizonyos elemek megléte (például varázslatok) alapján rendszerint fantasy a megfejtés. Ennek részben ellentmond a történetvezetés, ami sokkal inkább egy utazást mesél el, közvetlenül, általában Lenocska (a főszereplő) narrációjában, amitől az egész olyan rácsodálkozós, gyerekes, de nem meseszerű hangulatot kap. De hagyjuk a csudába a kategorizálást, annál sokkal jobb és izgalmasabb a regény. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha egy gyerek fantáziálásának lennék tanúja, ahol nem számít idő és tér, a társadalmi különbségek, a gyerekek viszont nélkülözhetetlen részei a világnak. A beszélő nevek segítettek az adott szereplő pozícionálásban, ám talán egy kicsit akadályozták is a fantázia szabad szárnyalását.   Hangulatát tekintve olyan, mintha ifjúkorom kalandos regényeit olvasnám, gondolok itt például a Vakáció a halott utcában vagy a Jó szelet, kapitány! című történetekre, csak egy kicsit modernebb hangvételben, és pár évvel fiatalabb korosztálynak elmesélve. Róbert Katalin képes volt elvarázsolni, és még akkor is érdekelt a sztori vége, ha váratlan fordulatra, csavarra nem számítottam menet közben. Vagyis a Nalávia titka jó kis könyv, ha pedig azt is figyelembe veszem, hogy ez a szerző első regénye, még több elismerést érdemel. És mivel a történet lezárása meghagyja a későbbi folytatások lehetőségét, úgy gondolom, nem ez az utolsó alkalom, amikor Kati Nalávia földjére vezet bennünket. Forrás: ekultura.hu