librarius.hu   Elismerem, a címben megfogalmazott állítás kicsit elhamarkodottnak tűnhet március elején, de A tigrisbogár annyira elbűvölő, és gyermeket/felnőttet/kamaszt magával ragadó, hogy nehezemre esik elképzelni ennél jobb mesekönyv-élményt. Természetesen, ha mégis kikerül a nyomdákból valami olyasmi, ami legalább ennyire jó, vagy ennél is jobb, akkor azonnal – és örömmel! – önkritikát gyakorlok. Az állatmesék évszázadok óta kísérik az embereket, s tanulságaik, mint arra Hajnóczy Péter felhívta a figyelmet (A tücsök és a hangya), mára bizony erőltetettnek és fáradtnak tűnhetnek. Nem véletlenül üzent a hangya La Fontaine úrnak a tücsökkel, s nem véletlen, hogy Hajnóczy novellája viccként közszájon forog, és önálló életet él. Erwin Moser mesés történetei olyanok, mint a friss tavaszi szellő: életszagúak, rafináltak és végtelenül bájosak. A szerző a természetes olvasói igényeknek – és nyilván saját kedvének – engedve úgy építi újjá a klasszikus formát, hogy csak azon csodálkozhatunk, miként lehettek meg eddig a gyerekek A tigrisbogár történetei nélkül. Az egymást követő, sokszor csiklandón abszurd fordulatok és a közbeeső résztanulságok lehetetlenné teszik az olcsó moralizálást, és gondolkodásra késztetik a gyerekeket… de szerencsés esetben a mesét felolvasó felnőtteket is. A tigrisbogár történeteit nem azért kell/lehet/érdemes felolvasni a gyereknek, mert egyedül még nem tud olvasni – persze, egyszerűbb a helyzet, ha a kölyök nem ismeri a betűket –, hanem azért, mert ez jó és hasznos közös élmény lehet: gondolkodás jóról és rosszról, szándékról és lehetőségről, önmagunkról és a világról, életről és halálról, becsületről és lelkiismeretről. És mindez nem a magyar oktatási rendszerben kötelező erkölcstan-oktatás színvonalán! A történetek zöme a gyerekek által ismert környezetben, talán éppen a szerző gyermekkorát meghatározó Fertő tó partján játszódik, s az állatok is olyanok, akiket ismerőseink: egér, csiga, szú, pillangó, pincebogár, béka, pók, nyúl… S ha szerző mégis elcsábul, akkor is „az ismerős szavannán” találja magát, mint az oroszlános mesében: Élt egyszer a szavannán egy hatalmas oroszlán. Ő volt a legerősebb, ezért ő volt az állatok királya. Egy napon a szavannán élő állatok arra jutottak, hogy nincs szükségük királyra. Magunk is tudjuk, mi a dolgunk!, mondták. Nem kell nekünk király, főleg nem olyan, mint a kőszívű oroszlán! És attól a naptól fogva egyszerűen nem fogadtak többé szót neki, nem hajoltak meg előtte, sőt, alig köszöntek neki. … és itt akár véget is érhetne a mese, de ez csak a történet eleje! Talán nem is véletlen, ha a gyerekek rácsodálkozó tanulságkeresése közben a mesét felolvasó felnőtt is elgondolkozik az őt körülvevő, magukat királynak gondoló “oroszlánokon”…