Vitte büszkén a mesterek elé. Álmélkodtak azok is, hogy milyen remek mestermunkát készített a kis csizmadia. Csak egy balkezes bocskortalpaló húzogatta irigyen a bajszát: -  Szép, szép, de fogadok, hogy nyomná a nagyujjamat! -  Próbálja fel kigyelmed, ha kíváncsi rá! – pirosodott el a legényke. A bocskortalpaló nem kérette magát kétszer. Nagy szuszogva felhúzta a csizmát, s éppen még egy rossz szót akart szólni, de a vadonatúj csizmák abban a pillanatban elkezdték járni a friss csárdást. Táncoltatták az irigy embert, míg a víz nem verte. Kiabált, hadonászott, a mesterek meg csak nevették. Legjobban a kis csizmadia, akit most már mesternek neveztek. Addig ugrált a bocskortalpaló, amíg egyszer Jankó azt nem találta mondani: -  Állj meg, csizma, kopp! Elég volt a hopp! - Most látta csak, hogy jótettéért milyen jutalmat kapott. El is indult vele mindjárt szerencsét próbálni. Éppen egy rengeteg erdőn ment keresztül, amikor zengő énekszóra lett figyelmes. Arrafelé tartott, s látta, hogy gyönyörű szép leány szedi ott fehér kezével a csípős csalánt. Nagyon megsajnálta. -  Ejnye, édes húgom, kinek szeded a csalánt? -  Édesapám kacsáinak. -  Nem sajnálod gyönge két kezedet? -  Ha mostohám nem sajnálja, én hiába bánnám. -  Hol az a mostoha? -  Fent a palotában, királyapám mellett ül a fényes trónon! -  Hát akkor te miért jársz itt foltozott ruhában? -  Elfoglalta helyemet a mostoha néném. -  Talán szebb tenálad? -  Vajjal kenegetik, tejben megfürösztik, mégis világ csúfja! -  Szegény kis királylány, gyere el énhozzám! Igaz, semmim sincsen, de jobb dolgod lenne. - Nem mehetek férjhez, amíg csúf nénémnek nem akad kérője. - Akad elég herceg, aki maga sem szebb! -  Nincsenek ám itthon. Mind csatába mentek! Háborúban vagyunk a szomszéd királlyal. Holnap reggel lesz az utolsó ütközet. Nagyot villant erre Jankó szeme. Tudta már, mit tegyen! Egyenesen felment a királyhoz. A király foga vacogott a félelemtől, mert a katonáinak puska helyett már csak kapanyél jutott. - Azért jöttem, felség, hogy ne szomorkodjék! – mondta a csizmadia. – Elintézem én az ellenséget! Felséged csak fúvassa meg holnap reggel a trombitákat, és indítsa a seregét rohamra. Győzni fognak, fejemet adom érte!  -  És ha úgy lesz, amint mondod, mit kívánsz jutalmul? -  Felséged leányát, édes, szép virágát! Megígérte a király, és Jankó boldogan indult útnak. Pirkadatra odaért az ellenség táborához. - Vigyetek a hadvezérhez! – mondta az őröknek.   Peckes Vitéz Vendel, hírneves hadvezér, ott állt már a serege élén és lóra kart szállni. - Hát te mit akarsz itt? – förmedt rá Jankóra. -  Kigyelmed fényes hírneve hozzám is eljutott. Hoztam ajándékul egy pár csizmát. Dicső hadvezérnek ilyenben kell győztes csatába indulnia!  Pávánál hiúbb volt Peckes Vitéz Vendel. Torkán akadt a vezényszó, amint a remek csizmákat meglátta. Nem is késlekedett, nyomban felrántotta őket. No hiszen, bár sohase rántotta volna! Mert a csizmák vele is elkezdték járni a gyors csárdást. Rezegtették a térdét, megpörgették, megforgatták, nyilallott a talpa, de csak vitték bokáztatva, amerre nem is akarta! A katonák kardot, puskát eldobáltak, földre hemperedtek, úgy nevettek! Felbomlott a csatasor, prüszkölt mérgében a hadvezér, de mindhiába. Jankó addig meg nem állította, a csizmától meg nem szabadította, amíg a másik sereg meg nem rohamozta őket. Puszta kézzel ejtették fogságba a kacagástól guruló ellenséget. Volt nagy diadal! Vitték Jankót vállon, a király elé, akinek nem fért a fejébe, mit csinálhatott a kis csizmadia. Boldog volt Jankó! Most már övé lesz a szép királykisasszony! Hát, uramfia! Kit vezetnek elébe? Mostoha királyné világcsúfja lányát! Legyező a füle, az orra uborka, amikor mosolyog, mintha görcse volna! Fel is pattant Jankó: -  Nem jól van ez, felség! Én az édes lányát kértem feleségül! Hanem a királynak még egy fél szó sem jutott, olyan hangosan lármázott a gonosz királyné: -  Vagy kell a menyasszony, vagy pedig fel is út, le is út, amíg szépen mondom! "No, várj csak, boszorkány! – gondolt nagyot Jankó, hangosan pedig azt mondta": -  Jól van hát, nem bánom, legyen lakodalom, de csak úgy, ha a felséges királyné elfogad tőlem egy pár csizmát, s abban eljárja velem a nyitócsárdást.  Hogyne fogadta volna! Örült, hogy a lányát férjhez adja. Felhúzta a csizmát, s azok vele is tüstént megindultak. Rúgták a port, összeverték a bokáját. Sivalkodott a gonosz királyné, repült a szoknyája, kibomlott a kontya. A csizmák egyre szaporábban aprózták a csárdást. Vitték a királynét körbe, karikába, az udvari népnek nagy mulatságára! Csizmadia Jankó pedig nevetve kérdezgette: - Megkapom-e a király édes lányát? Addig nem állította meg a csizmákat, amíg a királyné igent nem mondott. Ezután lett csak igazi lakodalom! De azon már nem táncolt az álnok királyné, mert a bokáját kellett borogatnia. Annál szebben járta az igazi királykisasszony a derék kis csizmadia karján, akinek még ma is boldog felesége.