Amint közelebb értek, Petit teljesen lenyűgözte ez a csodás madárka. Még soha nem látott ilyen érdekes kis állatot. Hófehér tollait mintha sárga festékkel csinosították volna a szárnyán, színes kis bóbitájánál csak a pofiján lévő kis narancsszínű foltok voltak szebbek, ezektől olyan volt, mintha mindig elpirulna. Különlegesen szép papagáj volt, a kakadufélék családjába tartozott. A fajtáját kis sárgabóbitás kakadunak, más néven aranyosarcú kakadunak nevezték el (az orcáján látható narancsszínű foltok miatt). Petinek nagyon tetszett a madár, pedig akkor még nem tudta, hogy gyönyörű külseje milyen gazdag belsőt takar. Nagyon tehetséges beszéd- és hangutánzónak tartják az ilyen kakadukat, igazi kis bohócnak, mivel látványos mutatványokkal is szórakoztatják gazdáikat. Bukfencet hánynak, táncolnak és énekelnek, sőt, akad, amelyik még biciklizni is tud.
– Apa, milyen madár ő? – kérdezte Peti.
Ebben a pillanatban a madár is észrevette őt. S lássatok csodát! Ugyanolyan érdeklődve kezdte el nézegetni a kisfiút, mintha ő sem látott volna még soha ilyen szép teremtményt…
– Rrrrrrr!!! Vaaaaa!!! Rrrrrr!!! – hangzott a tigrisüvöltés.
Szegény tigris még nem is volt olyan nagy, egészen fiatal állat lehetett, szinte még kölyök. A szumátrai tigris gyönyörű állat. Narancssárga bundáját vékony fekete csíkok díszítik (ennek a tigrisfajnak a legvékonyabbak a fekete csíkjai), a pofáját és a homlokát hófehér szőr borítja, és két fehér folt ékesíti a fülét is. Ő a legkisebb növésű tigris. Nagyon izmos, mégis könnyed a mozgása. Nem is sétál, van valami fenséges a mozdulataiban, szinte vonul. Ezért volt most különösen szomorú látvány így, csapdában. Az orangután nagyon megsajnálta, szinte egy pillanat alatt elhatározta, hogy segíteni fog rajta.
– Szia, Lala vagyok – szólította meg a tigrist. – Beszorultál? Nem tudsz elszaladni? – faggatta biztonságos magaslatból.
– Szegény kis tigris fájdalmában szinte azt sem tudta, hogy honnan jön a hang. Forgatni kezdte a fejét.
– Itt vagyok fenn a fán! – kiáltotta Lala most már kicsit bátrabban.
– Rrrrrr! Váááá! Neeem tudooook elmenni inneeen! Segíííts!!!! Vááá!!! RRRR! – válaszolta a vergődő tigris.
– Akkor meg miért morogsz rám? Azt akarod, hogy elszaladjak félelmemben? – kérdezte Lala nagyon okosan.
– A Mama azt mondta, hogy mi félelmetesek vagyunk! Ez a dolgunk. Rrrrr!
„Reménytelen eset…” – gondolta Lala, és mosolygott is magában, hogy még ilyen szorult helyzetben is milyen félelmetesnek szeretne látszani ez a kis tigris. Nem késlekedhetett, elindult hát a többiekért. Majd együtt kitalálják, hogyan segítsenek a bajba jutott állaton.
– Most hovááá mééégy? Rrrrrrrrr!!!! Neeee meeerj itthagyniiii!!!
– Hozok segítséget! – kiáltotta Lala, s már el is tűnt a lombkoronák közt. Lórikával gyorsan megbeszélte a helyzetet, Lórika pedig elmondta Petinek, hogy mit tapasztalt Lala. Úgy döntöttek, hogy nem késlekedhetnek, s mindnyájan elindultak a hang irányába. Lala az ágakon, kicsit előttük haladt, mutatva az utat. Lórika Peti vállán utazott, de néha felröppent, hogy jobban lásson. Mikor már egészen közel voltak, az üvöltés is egyre hangosabb lett. Ekkor Lórikának támadt egy ötlete.
– Segíts Petinek, Lala, fel kellene másznia a fára! Onnan közeledni biztonságosabb. Ki tudja, mióta nem evett ez a szegény tigris? Mérges is lehet most az emberekre, ha tudja, hogy a csapda az ő találmányuk.
– Igazad van – helyeselt az orangután, majd kezet nyújtott Petinek, aki azonnal rájött, hogy talán fenn a fán biztonságosabb.
Így értek oda ágról-ágra kapaszkodva, Petinek még tetszett is a torna, hiszen nem minden kisfiú mondhatja el, hogy ilyen kalandban van része: egy csapdába esett félelmetes ragadozót megy kiszabadítani, és egy orangutánnal mászik a szumátrai dzsungelben. Lala ügyes mászónak látta Petit. „Tehetséges majom lenne – gondolta magában –, kár, hogy olyan rövidek a kezei.”
Mikor odaértek a bajba jutott állat csapdája fölé, Lórika és Peti nagyon megsajnálta szegényt. Olyan szerencsétlenül lépett a csapdába, hogy nem tudta elrágni a kötelet, nem érte el. Mikor Peti látta ezt, már tudta, hogyan fogják kiszabadítani.
– Beszéljünk vele! Lórika! Légy szíves tolmácsolj! – kérte meg a madarat.
De a tigris most észrevette őket, és elkezdett félelmetesen bömbölni.
– Rrrr!!!! RRRRR!!!!
– Lórika vagyok – kezdte mondandóját minden bátorságát összeszedve a kis kakadu.
– Rrrrrr! Sarah vagyok. Vááááá!
– Te nagyon félelmetes vagy! – válaszolta Lórika, gondolta, egy dicsérettel oldja a feszültséget.
– Gon-do-lod? – hüppögte most már a kis tigris. – A Mama mondta, hogy mi félelmetesek vagyunk. Mindig. Gondolod, hogy sikerült? – kérdezte Lórikától.
– Nézz csak rájuk! – mondta Lórika a felső ágon rémülten összekapaszkodó Petire és Lalára mutatva.
Sarah egyszerre megfeledkezett minden fájdalmáról, úgy meghatotta a saját sikere. Ezen felbuzdulva egy akkorát üvöltött, hogy azok ketten már reszkettek is. A műsorszámnak Lórika vetett véget:
– Akarod, hogy kiszabadítsunk? – kérdezte.
– Persze, hogy akarom! – kiáltotta, de azonnal elszégyellte magát, kicsit udvariasabban tette hozzá a tigris: – Szeretném. Nagyon. Szépen kérlek, segítsetek!
– De nem fogsz minket bántani? – kérdezte Lórika.
– Nem. Ígérem! Megígérem. Nem is tudnálak. Olyan nagyon kimerültem.
Mindezeket elmondta Lórika a barátainak, és most már ők is közelebb merészkedtek.
– Lala vagyok. Ő meg a barátunk, Peti – bátorkodott elsőként az orangután.
– De hiszen ez ember!! Rrrrrr! Ez egy ember! Az emberek az ellenségeink! – kiabálta a tigris...
– Ő meg milyen állat, Lórika?
– Őőőőő egy araaanymacskaaa – válaszolta egy helyben csapkodva szárnyaival a papagáj.
– Miért csapkodsz? Miért nem szállsz le, kis Bóbitás? – kérdezte Peti, akit kissé mulattatott ez a jelenet.
– Madaarakaaat esziiik, fááraaa máásziiik! – kiabálta Lórika, és a biztonság kedvéért lelkesen csapkodott tovább a szárnyaival.
– Csodálkozom, hogy nem ismer ez az
emberkölyök. Tudhatná, hogy ki vagyok. Rólam nevezték el ezt a szigetet. Arany-szigetnek hívták, mielőtt Szumátra lett. Én vagyok az aranymacska. A tigris legfőbb ellensége. Én még a tigrist is legyőzöm. Én bárkit elkapok. De ne féljetek! Már ebédeltem. Különben csak éjszaka vagyok aktív. A nevem is szép: Lizának hívnak – nyivákolta büszkén a szépséges ragadozó.
– Mit mondott? – kérdezte Peti Lórikát, aki jót mulatott magában az iménti bemutatkozáson, hiszen tudta, hogy nem az aranymacska volt a sziget névadója.
– Bekééépzeelt! Bekééépzeelt! – foglalta össze nem éppen szóról szóra a ragadozó mondandóját.
– Kérdezd meg tőle, hogy miért sír a koboldmaki! – kérte Peti, arra gondolva, hogy csak ők nem hallják, és a macska hallása a legélesebb.
Lórika úgy tett, egy kis hízelgéssel fűszerezve az érdeklődését:
– Ó, Te, nagy és szép, ó, legyőzhetetlen, ó, Te legokosabb, legerősebb, legcsodálatosabb aranyacska! Áruld el nekünk, hogy miért sír a koboldmaki! Kérve kérlek, tudd meg tőle, hogy hívják! Van neve?
Ezek a hízelgő szavak megtették a hatásukat. Ugyanis az aranymacska szíve ellágyult, és ettől roppant segítőkész macskává vált.
– Látom, te kakadu, tudod, hogy mi az illem. Nos, halljátok a válaszom: azt mondja, hogy Leila a neve, és azért sír, mert megijedtetek tőle. Rettenetesen csúnyának érzi magát. Mellesleg ezen nem is csodálkozom.
Lórika mindezeket tolmácsolta kis gazdájának, aki éppúgy megsajnálta a szegény kis ártatlan teremtést, mint majombarátai. Közben pedig Petinek az is eszébe jutott, hogy talán azért csak az aranymacska hallja Leilát, mert az ultrahangot ad ki, és a macskák képesek ezeket a nagyon magas hangokat is meghallani.
– Nem hagyhatjuk, hogy így elkeseredjen! Segítenünk kell rajta. Hiszen olyan kedves, és olyan egyedül van! – javasolta Peti, Lórika pedig elmondta ezt a többieknek.
– Ó! – csodálkozott az aranymacska. – Nem gondoltam, hogy az emberek között ilyen rendes is akad. Nem olyan szép, mint én, de nagyon rendes ez a kölyök. Mert még csak kölyök, ugye? – nézett kérdőn Lórikára, aki meggyőzően, de mosolyogva bólogatott.
– Lórika, légy szíves mondd meg Leilának, hogy ő nem csúnya, hanem szép – folytatta Peti, Lórikának viszont nagyon nehezére esett ez a tolmácsolás, úgy érezte, hogy nem mond igazat…
Forrás: lorika.hu
<<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA
|