– Én vagyok a nagy Zozi – suttogta.
Mindig suttog, ha idegen helyen vagyunk.
Pali bácsi elkiáltotta magát:
– Szofi, vendéged jött!
Azzal kiment a konyhába a sértődött Ribizlivel kávét főzni.
Magamhoz szorítottam a Zozit. Alig kapott levegőt.
Szofi szobája is tele volt növénnyel. Volt ott kaktusz, piros, meg fehér virág, és a sarokban állt az óriás pálma. Felért a mennyezetig.
Na, ő a pálma.
Nagy, barna cserepe van, meg óriási levelei.
A levelek szélei úgy elszakadtak, mint a régi farmernadrágom. A többi virág törpe volt hozzá képest. Még én is. A pálma előtt Szofi ült a szőnyegen. Felfelé nézett. Háttal nekem.
Zozi szerint szép lány. Nem tudom, lehet, hogy igaza van. Az biztos, hogy Ábelnek nincs igaza:
Szofi nem hülye, hanem jó fej. Ahogy apu mondta.
– Szia, mit csinálsz? – kérdeztem.
Szofi felém fordult:
– Beszélek a pálmához, hátha megszólal.
Téged hogy hívnak? – kérdezte.
– Tominak. Reggel találkoztunk – válaszoltam.
– Ja, igen. Becsuktad a szemed. Vicces volt – mosolygott.
Szépen tud mosolyogni!
– Pali bácsi szerint csak bizonyos napokon beszél – mondtam. Leültem Szofi mellé a földre.
– Hát ez az! – nézett fel a pálmára.
– Neked nem mondta, melyik az a nap? – kérdeztem.
– Nem. Mert az titok!
– Kár!
– Tegnap nem beszélt. Ma milyen nap van?
– Szerda – sóhajtottam. Úgy, ahogy anyuék sóhajtoztak reggel.
Mi van akkor, ha a pálma csak decemberben szólal meg, pénteken? Vagy májusban, szombaton? Vagy olyan titkos napon lehet vele beszélgetni, aminek a nevét nem is ismerjük?
– Mit mondtál neki? – kérdeztem.
– Elmeséltem, hogy anyuék külföldön dolgoznak – mondta Szofi.
– Az messze van?
– Szerintem igen.
– És szomorú vagy?
– Jönnek értem holnapután. Most beszélj hozzá te! – mondta Szofi.
– Mit mondjak?
– Amit akarsz, csak meg ne bántsd!
– Akkor mesélek neki Zoziról.
– Ki az a Zozi? – kérdezte.
– Ő – mutattam meg neki a barátomat.
– Nincs párja? – kérdezte Szofi.
– Én vagyok a párja – válaszoltam.
És elmeséltem egyik kalandunkat a Zozival. Szofinak nagyon tetszett. Még tapsolt is. De a pálma nem mondta:
– Ez igazán szép történet volt, Tomi!
Csak állt a sarokban. Némán. Biztos a szerda nem az ő napja, gondoltam.
Ez a pöttyös labda, Ribizli labdája.
Pont akkor gurult be a szobába, amikor abbahagytam a mesélést. Mögötte ott futott Ribizli. Szofi megfordult a zajra, és nagyon nevetett.
Én is nevettem. Vicces volt, a cica a mancsaival a labdát hajtotta. Egyszer még fejre is esett, annyira sietett. Egyre nagyobbakat rúgott a labdába. Pedig a macskák nem is tudnak focizni. Mégis most olyan volt, mint egy focista; Messi, vagy Ronaldo. Őket apuval szoktuk nézni a tévében.
Apu, ha Ribizlit látta volna, biztosan azt kiabálja:
– Passzolj!
Meg azt:
– Lődd be!
A focisták passzolnak és belövik, de Ribizli csak egy macska.
Se passzolni, se kapura lőni nem tud.
– Én vagyok a nagy Zozi! – figyelmeztetett minket a barátom.
És igaza lett: a cica mégis passzolt, a labda elrepült a fülünk mellett, a legósdoboz felett, és eltalálta a pálma derekát, aztán a cserepében kötött ki. Gól!
Ribizli utána ugrott. Meglökte a növényt, és...
– Jaj! – mondta Szofi.
– Jaj! – mondtam én is.
Zozi nem mondott semmit. Úgy nézett maga elé, mint aki szólt előre, de senki sem hallgatott rá.
A pálma macskástul, labdástul, cserepestül felborult, és a föld szétszóródott az egész szobában. Alig tudtunk elugrani előle.
Így nézett ki a szoba.
Itt egy földkupac volt. Ott egy másik. Csak a fejünk látszott ki a pálmalevelek közül.
– Hát itt mi történt? – toppant be Gréti néni.
Összecsapta a tenyerét, és nagyon szigorú volt. Még nem vetette le a kabátját, akkor érhetett haza. Mögötte rémült arccal Pali bácsi állt.
– Igazából csak elmeséltem Zozi egyik kalandját – mondtam.
– Ő a párja – bólogatott Szofi.
– Tessék? – kérdezte Gréti néni. Nem értett semmit. Pali bácsi a fejét csóválta.
– És ekkor... – folytatta Szofi, de elhallgatott.
Ránézett Ribizlire, aki már nagyon bánta, amit tett. Fülét, farkát behúzta a pálmalevelek alatt. Félt, hogy Gréti néni megkergeti a seprűvel, vagy nem ad neki sonkát reggelire. Könyörögve nézett ránk, nehogy eláruljuk.
Szofi helyett én fejeztem be a mondatot:
– És ekkor megszólalt a pálma. Beszéd közben fel-alá járkált. Ahogy apu szokott. Aztán elesett a szőnyegben. Igaz, Zozi? Ne tessék rá haragudni!
Pali bácsi mosolyogva nézett rám. Gréti nénihez fordult, széttárta a kezét:
– Tényleg szerdán szokott beszélni!
Gréti néni először Pali bácsira nézett, aztán rám, majd Szofira és végül a szomorú Ribizlire:
– Vicceltek velem?
– Dehogy! – mondtuk egyszerre.
Gréti néni nem hitt nekünk:
– És mit mondott az a pálma?
Nagyot nyeltem. Nem jutott eszembe semmi. Sóhajtottam:
– Azt, hogy de messze még a hétvége!
Gréti néni elnevette magát. Még soha nem láttam nevetni.
– Te jó ég! – kapott a fejéhez anyu, amikor elmeséltem neki, mi történt a pálmával. Apunak kikerekedtek a szemei:
– Mit szólt Gréti néni?
– Hogy a nevetéstől elmúlt a migrénje!
Elmondtam azt is, hogy közösen visszaültettük a pálmát a cserepébe. Gréti néni felsepert, aztán csinált nekünk madártejet. Bár a kolbászos pizzánál nincs jobb, de ez is finom volt.
Szofival végig beszélgettünk. Ribizli hozzám dörgölőzött, és úgy rezgett, mint apu mobilja. Nagyon hálás volt, mert nem árultam el, hogy ő borította fel a pálmát. Talán már nem haragudna rám, ha elmondanám neki, hogy véletlenül én rúgtam fel a tejes tálkáját.
Gréti néni állt a konyhában, és mosolyogva nézte, hogyan eszünk.
– Még sincs jégkocka a szíve helyén – csodálkozott anyu.
– Ezt meg ki mondta? – nevetett apu.
– Egyszer a pálmától hallottam – nevetett anyu.
– Szerdán? – viccelődött apu.
– Persze, hogy szerdán! – viccelődött anyu.
Nekem ekkor megint Szofi jutott az eszembe. Nem értem.
Most már mindig így lesz?
VISSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>>
|