Miután ezt így elhatározta, elkezdte keresgélni a szigetecskét, de egyik sem felelt meg az ízlésének, mert túl kicsi volt. Vagy ha neki meg is felelt volna, nem tetszett a bandának. Az egyik folyót kívánt, hogy pisztrángot foghasson benne. A másik mozit akart, a harmadik egy bankot szeretett volna, hogy a kalózkodás során szerzett pénzét kamatoztathassa. - De hát miért ragaszkodunk a szigetecskéhez? Végül az történt, hogy egy egész országot foglaltak el, roppant nagy várossal egyetemben, amely tele volt bankokkal, színházakkal, pisztrángfogásra alkalmas folyókkal, amelyeken vasárnaponként csónakázni is lehetett. Nincs ebben semmi csodálatos: meglehetősen gyakori eset ugyanis, hogy egy-egy kalózbanda a világ valamely táján hatalmába kerít valamilyen országot! Mihelyt elfoglalták az országot, Dömének gondja volt arra, hogy a nevét I. Döme királyra változtassa, és admirálisokká, udvaroncokká, tűzoltó-parancsnokokká nevezze ki embereit. Természetesen Döme törvényt is hozott, amely mindenkit arra kötelezett, hogy őt Felségnek szólítsa, máskülönben nyelvvesztésre ítélik. De hogy soha, senkinek még csak eszébe se jusson az igazságot kimondani róla, parancsot adott a minisztereinek a szótár átalakítására. - Minden szót meg kell változtatni - magyarázta. - Például ez a szó, kalóz, ezentúl úriembert jelent. Tehát ha valaki azt mondja, hogy én kalóz vagyok, mit mond az új nyelv szerint? Azt, hogy én úriember vagyok. - Valamennyi bálnára esküszünk - kiáltoztak lelkesen a miniszterek -, ez aztán a pompás ötlet! Aranyba kéne foglalni! - Világos? - folytatta Döme. - Akkor hát gyerünk tovább: változtassátok meg mindennek a nevét, az állatokét éppúgy, mint az emberekét. Kezdjük azzal, hogy reggel „jó reggelt“ helyett „Jó éjszakát“ kell mondanunk: így tehát az én hűséges alattvalóim mindjárt hazugsággal kezdhetik a napot. Természetesen abban a pillanatban, amint aludni térnek, „jó reggelt“ kell kívánniuk.“ „Amikor a szótár átalakításával elkészültek, és a kötelező hazugságot törvénybe iktatták, hihetetlen kavarodás támadt.“ „Ha valaki a parkban sétálgatott, és a virágokat nézegetve így sóhajtott fel: - De gyönyörű rózsák!“ - … a bokorból azonnal előugrott Döme király egyik rendőre, hogy megbilincselje.“ .......   Jácint úrfit olyan erős hanggal áldotta meg (az író), hogy szinte bármit le tud dönteni vele - de itt épp‘ hogy csak megérkezett egy ismeretlen kisvárosba. Hopp, nem is városba, hanem  egy Városállamba. Mivel éhes volt, s az úton talált egy pénzérmét - amit csodálatos módon senki sem akart felvenni - elindult némi harapnivalót keresni. „ …Jácint úrfi, és máris egy üzlet felé indult, amelynek felirata: „Élelmiszereket és egyéb árucikkeket“ ígért. A kirakatban azonban sonka és lekváros ládikók helyett festékesdobozok és tintásüvegek sorakoztak. Ezek biztosan „az egyéb áruk“ - gondolta magában Jácint úrfi, és teljes bizalommal belépett az üzletbe.  - Jó estét kívánok! - köszöntötte szertartásosan a kereskedő. „Az igazat megvallva - tűnődött Jácint -, én nem hallottam, hogy akár a delet elharangozták volna. De hát ez nem is fontos.“ És szokott, halk hangján (amely még így is mennydörgésnek hangzott a normális fül számára) megkérdezte: - Kaphatnék egy kis kenyeret? - Természetesen, kedves uram. Mennyit parancsol? Egy vagy két üveggel? Pirosat vagy feketét? - Feketét semmi esetre sem - felelte Jácint úrfi. - És tessék mondani, csakugyan üvegben árulják? - Hát hogyan árulnánk? Önök talán szeletekre vágják? Nézze csak, nézze, milyen szép kenyerünk van. Beszéd közben egy polcra mutatott, ahol hadseregnél is fegyelmezettebb rendben, százával sorakoztak a legkülönfélébb színű tintásüvegek. Egyébként az egész üzletben semmiféle ennivaló nem volt látható. Egyetlen darabka sajt, még egy falatnyi alma se. „- Bolond ez? hökkent meg Jácint úrfi. - Jó lesz, ha nem ellenkezem vele.“ - Csakugyan nagyon szép ez a kenyér - mondta, és rámutatott egy üveg piros tintára, csupán azért, hogy hallja, mit felel rá a kereskedő. - Ugye? - mondta az a bókra, büszkeségtől felragyogva. - Ez a legszebb zöld kenyér, amelyet valaha árultam. - Zöld? - De mennyire! Bocsánatot kérek, ön talán nem jól lát? Jácint úrfi bizonyos volt abban, hogy egy üveg vörös tintát nézeget, ezért valami ürügyet keresett a visszavonulásra, hogy egy kevésbé bolond üzletet keressen. Hirtelen pompás ötlete támadt. - Ide figyeljen - mondta -, a kenyeret majd később veszem meg. Addig is tudna nekem egy olyan boltot ajánlani, ahol jó minőségű tintát kaphatnék? - Magától értetődik - felelte a boltos azzal az örökösen szertartásos mosolyával -, ott szemben, ott van a város legjobb papírüzlete. A szemközti kirakatban gyönyörű kenyér- és tortakiállítás volt, tészták, makarónifélék, sajthegyek és kolbászerdők társaságában. „Pontosan úgy van, ahogy gondoltam - mondta magában Jácint úrfi -, ez a kereskedő megbolondult, és kenyérnek nevezi a tintát, tintának a kenyeret. Errefelé már valamivel kellemesebb a légkör.“ Belépett az üzletbe, és egy fél kiló kenyeret kért. - Kenyeret? - értetlenkedett az elárusító. - Azt hiszem, ön eltévesztette az üzletet. A kenyeret ott szemközt árulják. Mi csak papírneműket és íróeszközökertt árusítunk, tetszik látni? - büszke mozdulattal a sok-sok finom ennivalóra mutatott. „Most már értem! - kapott észbe Jácint úrfi. - Ebben az országban fordítva kell beszélni. Ha kenyérnek mondod a kenyeret, senki sem érti meg.“ - Kérek egy fél kiló tintát - mondta a segédnek. Az levágott egy fél kiló kenyeret, és rendesen becsomagolva átnyújtotta. - Még abból is szeretnék egy kicsit - tette hozzá barátunk, s egy szép darab sajtra mutatott, de nem merte megnevezni. - Egy kis radírgumit tetszik? - érdeklődött a segéd. - Máris, uram.. - Azzal levágott egy szép szeletet a sajtból, megmérte és becsomagolta. Jácint úrfi megkönnyebbülten sóhajtott, és a pultra dobta az imént talált ezüstpénzt. A segéd néhány percig nézegette, tanulmányozta, többször a pultra ejtette, hogy megfigyelhesse a csengését, még bele is harapott, végül feltűnően udvariatlan mozdulattal visszaadta Jácintnak, és hűvösen közölte: - Sajnálom, fiatalember, de a maga pénze jó. - Szerencsére - mosolygott önérzetesen Jácint úrfi. - Fenét szerencsére. Hiszen mondom, hogy ez a pénz jó, tehát nem fogadhatom el. Adja vissza az árumat, maga pedig menjen az útjára. Szerencséje, fiatalember, hogy most nincs kedvem kimenni az utcára, és rendőrt hívni. Tudja maga, hogy mi jár azoknak, akik jó pénzzel csalnak? Börtön. - De én… - Maga csak ne kiabáljon, nem vagyok süket. Tűnjön el innen: jöjjön vissza hamis pénzzel, akkor magáé az áru. Nézze, nem is csomagolom ki. Ide teszem, ebbe a sarokba, rendben van? Volt szerencsém!“