Szereted a pogácsát? Ha igen, milyet vinnél magaddal a tarisznyádban, ha útra kelnél? Töpörtyűs? Sajtos? Krumplis? Pogácsa nélkül nem élet az élet. Lehet sajtos, krumplis, töpörtyűs vagy csak sima, nehezen állom meg, hogy ne nassoljak belőle – csak ha nincs. Na, de hát anélkül pedig… Magyarán mindenképp vinnék magammal, abban a bizonyos vándortarisznyában. S hogy milyet? A legújabb kedvencem anyukám fejlesztése – vagy apukámé, ezt nem tisztáztuk még: az egyébként igen jól sikerült medvehagymás kísérletek után, az utóbbi időben párszor már káposztás pogácsával leptek meg minket. Ha választani kellene, mind közül leginkább ez volna az, amit tarisznyába csomagoltatnék. A Két kör borsöröcske című meséd akár felnőtt novella is lehetne. Mit gondolsz, akkor is megírtad volna a történetet, ha nem érkezik hozzád felkérés a Világvége alsó népmese-parafrázis antológiába? Biztos vagyok benne, hogy részemről nem íródott volna meg ez a mese így, ha nincs ez az antológia. Egyszerű az oka: másféle témákat szeretek választani. A magyarázat pedig, hogy egy évtizeden át rádióriporterként dolgoztam, és akkoriban éppen elégszer volt módom közéleti és politikai témákat boncolgatni. Nagyobb kedvem van inkább a világ megismerésére, az érdekességek felfedezésére koncentrálni, és ezt izgalmas-mókás formába csomagolni (nem csak) a gyerekek számára. Ezeknek is megvannak amúgy a maga fontos társadalmi vetületei. Nem állom meg, és még a mondókáimba, kitalálós vereseimbe is bele-belecsempészek ilyen kis utalásokat. A prózában írt köteteim – a balatoni tündérlegenda folytatása, vagy a Berger magánnyomozó iroda esetei, pedig aztán bőséggel tartalmaznak ilyen jellegű áthallásokat, még ha nem is ezek szerepelnek a fókuszban. Hiszel benne, hogy a valóságban is jóra fordulhatnak a dolgok a végén – úgy, ahogy a népmesékben és a te mesédben is? Muszáj ebben hinni, más esetben az ember hamar a lovak közé dobja a gyeplőt. Ráadásul nem is reménytelen ez a hit, hiszen számos esetben látni, hogyha valaki kitartóan és odaadással végzi a hivatását, az végül eredményre vezet. Igaz, sajnos számtalanszor látni ennek éppen az ennek az ellenkezőjét, amikor nem sikerül időben kikerülni a buktatókat, és hiába az elszántság, ha a próbálkozás vakvágányon halad. Alkotó emberként mindenképpen inkább az előbbire igyekszem koncentrálni. Igenis van rá példa, hogy az egyenes utak fel vannak szántva, és magas falak húzódnak körben, mégis át lehet jutni azokon. Én pedig nagy tisztelettel (na jó, lehet, hogy egy kis irigységgel is) figyelem azokat, akiknek ez sikerült, és példaként tekintek rájuk. Igyekszem megfejteni a sikerük titkát, eltanulni, és a saját képességeimhez mérve a legjobban lekövetni a példájukat. Hogyan viseled a szegénység, az anyagi kiszolgáltatottság létezését a környezetünkben? Mit gondolsz, a csoda megírásán kívül mit tehet egy író ellene? Nem tagadom, nehezemre esik nem ezzel törődni folyton. Amit a legnehezebben tudok elfogadni ezen a téren, az nem is az eredendően létező különbségek – hiszen azok léte természetes – hanem a „kapzsizmus”. A hatalomvágyás, a mértéktelen birtoklásvágy, ami rendszerint lenéző és gőgös mentalitással, cinikus kioktatással párosul, ami ezeknek a társadalmi különbségeknek a fokozódásához vezet. Ráadásul az ilyen viselkedés nagyon sokszor nem is csak az olyan Döbrögi forma „gazdag uraságoktól” származik, hanem éppen azoktól, akik tehetnének ellene… Néha valóban az az érzésem, hogy ezen csak a csoda segíthet – ami azonban végétére, mindenkiben önnön magában lakozik! Teljesen biztos vagyok benne ugyanis, hogyha érkezik is, olykor még a csodával is határos segítség, az semmiképpen sem jelenti a megoldást. Sok esetben nélkülözhetetlen valóban, ám ahogyan a mesém eredetijében – A két bors ökröcskében,  úgy az enyémben is így van ez: kell hozzá a szegényember józan gondolkodása és viselkedése is. Anélkül fabatkát sem ér még az isteni segítség sem. Mi mást tehet az író, minthogy igyekszik ezt érthetővé tenni? Felnőtt fejjel is szoktál még meséket olvasni? Csak azt. Na jó, ez csak a vágyam, de talán ha három kívánságom volna, akkor ez lenne az egyik, hogy ezt megtehessem.  Te találkoztál már arra a „buszra váró ősz öregemberrel”? Nem mutatkozott be, de szerintem igen. Azóta írok gyerekeknek. Most te tehetsz fel egy kérdést a Világvége alsó egyik szerzőjének. Ki lenne az, és mit kérdeznél? Vig Balázstól kérdezem: A mesédben a vándor hirtelen betoppan egy faluba – és ez veled is gyakran megesik, hiszen rengeteget járod az országot. Előfordult már, hogy “puha seprűvel találkoztál”? Azaz, akadt-e, ahol nem fogadták szívesen a kortárs meseírót, avagy ahova te magad nem szívesen térnél vissza?