A Móra Könyvkiadó nem csupán újdonságokkal örvendezteti meg vásárlóit, hanem időről-időre olyan kincseket is elővesz a ládiafiából, melyek évekkel, évtizedekkel korábban voltak népszerűek az olvasók körében. No persze ami annak idején siker volt, az nem biztos, hogy most is az lesz, hiszen vannak időt nem álló művek, melyek minden erényük ellenére kevesebbet mondanak manapság, mint annak idején.   Rodari könyve (amely az életműsorozat második darabjaként jelenik meg) egyértelműen az időtálló kategóriába tartozik, mivel témaválasztása talán még időszerűbb, mint megjelenésekor. A főszereplő ugyanis tévéfüggő, kedvenc sorozata minden mással szemben elsőbbséget élvez. Ezt a foglalatosságot persze minden pedagógus, vagy határozott elképzeléssel rendelkező szülő kapásból helyteleníti, mivel a tapasztaltok szerint ez számos ok miatt káros a kiskorú nézőre, azonban arra a lehetőségre senki nem gondol, ami a milánói Gianpiero Bindával (becenevén Gip) történik, és amit már a kötet címe is megelőlegez. Igen, Gip annak rendje és módja szerint beleesik a tévébe. De nem azon a hátborzongató módon, amit annak idején megcsodálhattunk Wes Craven sokkoló horrorjában, hanem csak úgy matinés módra, korhatárral és vér nélkül. A helyzet ettől még nem lesz vidámabb, elvégre aki a képernyő másik oldalára kerül, az nem csupán az iskolába járást mellőzi, hanem az ebédet, saját kuckójának meghittségét, kedvenc festékkészletét – és úgy általában mindent, ami a való világban (nem a valóságshowra gondolok) történő létezés velejárója.   Természetesen Rodari nem tanmesét írt, illetve talán, de ha mégis, akkor cseppet sem szájbarágósan, nála a gyerekek minden további nélkül ámuldozhatnak Gip hol hajmeresztő, hol mulatságos „jelenésein”. A szülők számára pedig itt a lehetőség, egy értelmes beszélgetésre a könyv kapcsán, ami nem csak a tévénézés ártalmas mivoltáról szólhat, hanem a családról, mértékegységekről, világbékéről, macskákról, rendőrségről, űrutazásról – nem sorolom tovább, több estére való téma van a történetben. No és persze ott van még Gip személye és viselkedése.   Számomra a legérdekesebb az volt, hogy miközben a történet univerzális, vagyis bármelyik tévét néző lurkóval megtörténhetett volna, Rodari olaszos hangulatban meséli el az eseményeket. Itt senki sem ül csendben, magába fordulva, hanem aggódik, beleszól, tanácsokat oszt, vagy éppen mondja a magáét (ez utóbbira remek példa Prosperi ügyvéd, aki, jut eszembe, a felnőtt tévénéző mintapéldánya is egyben, amilyen mondatokat elhint kedvenc műsorairól, azt mutogatni kéne a kommunikációs fősulikon). Egyszóval tele vannak élettel, nagyhangúak – s részben ennek köszönhetően még mindig bűbájos a történet.   Harminckét évvel az első magyar kiadás után a mostani megjelenésnél csak a formátum és az illusztráció változott, amennyire látom, a fordítás ugyanaz maradt. Ez jelzi, milyen jó munkát végzett annak idején Karsai Lucia. Az eredeti képanyag miatt sopánkodhatunk, de a szerzői sorozat korábban megjelent kötetéhez való igazodás megkövetelte az új grafikákat. Galgóczi Tamás