A Derűs hétköznapok korábbi köteteinek, Maléna kertjének és a Kréta-rajznak is nagyon pozitív volt a visszhangja mind az olvasók, mind a szakma körében. Számodra miért szerethetők ezek a kötetek?   Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni, ha az ember saját szövegéről van szó. Valahogy olyan ez, mintha arra kellene válaszolnom, miért szerethetők számomra a gyerekeim. De azért megpróbálok. A legfontosabb talán az, hogy amikor a Maléna kertje készült, fogalmam sem volt róla, hogy milyen lesz a fogadtatása, sőt a könyv felénél egészen elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy nem teljes zagyvaság-e ez a mai történetbe rejtett Ovidius-parafrázis. Aztán amikor megérkeztek az első, majd a további visszajelzések, és nem csupán ismerősök, hanem valódi idegen és távoli olvasók részéről, az igazán nagy öröm volt. Jó volt az is, hogy a könyvek illusztrátora, Simonyi Cecília érzékenyen reflektált a képekkel a szöveg többrétegűségére. A három könyv – a Maléna kertje, a Kréta-rajz  és a Derűs hétköznapok – együtt lett egész, a háromféle narrációt is jó volt kipróbálni. Szerettem volna, ha a könyvek olvasói otthonosan járkálnak a három különböző sorsú főszereplő világában, és remélem, azt hiszem ez sikerült.   Ha jól tudom, a Derűs hétköznapok eredetileg foglalkoztató könyvnek indult, a hagyományos formát azonban elvetetted és egy kicsit átalakítottad. Mi volt ennek az oka?   Nem pontosan így alakult. A Derűs hétköznapok már a kalendárium címe volt. A kiadóban felmerült, hogy a honlapra készítsünk egy letölthető foglalkoztatót a nyári szünetre, ami a Maléna kertje világához kapcsolódik. Idegenkedtem ettől egyrészt azért, mert a gyerekeket ma egész évben olyan mértékben foglalkoztatja az iskola, sokukat pedig még a különórák is, hogy úgy gondoltam, én nem szeretnék mindehhez további feladat-szerű felszólító mondatokat adni. Azt viszont jó ötletnek tartottam, hogy olyan tevékenységekre irányuljon egy újabb, a három főszereplő köré szerveződő szöveg, amelyek örömforrások, nem függenek anyagi javaktól, és szinte bárhol, bármikor megvalósíthatók. A Derűs hétköznapok ezen kívül egyszerűen írásra is hívja az olvasót – a könyvbe írható saját feljegyzéseknek hagyott üres oldalak azt mutatják meg, hogy a magán-örömök éppolyan lényegesek, sőt, mint az író vagy bárki más által felmutatott, fontosnak hitt dolgok.   A Kréta-rajz megírása előtt valóban elutaztatok együtt Simonyi Cecília illusztrátorral Kréta szigetére inspirációgyűjtés céljából. A Derűs hétköznapokat milyen emlékek vagy élmények hívták életre?   A Kréta-rajz előtti utazás nem elsősorban inspirációk, inkább anyaggyűjtés célját szolgálta. Több napot töltöttünk az Iraklioni Régészeti Múzeumban, bejártuk a helyszíneket – bár nyilván meghatározóak voltak az illatok, az ízek és az ott élő emberekkel való személyes találkozások. De fontosnak tartom, hogy a Kréta-rajz másik két gyereknaplójának helyszíne Magyarország. Janó naplója egy nehéz körülmények között élő család nyarát mutatja be, Lucáé pedig egy elszegényedő vidék – Nógrád megye – problémáit. Méghozzá egy gyerek szemszögéből. Ezeket a tapasztalatokat éppúgy személyes élmények inspirálták, mint a Derűs hétköznapok mindennapjaiét. Meggyőződésem, és nagyon szeretném, ha nem tévednék, hogy a legsúlyosabb bajok – nyomor, éhezés, bántalmazás – kivételével nem a külső körülményeken, a világ állapotán múlik, hogy képesek vagyunk-e valamiféle belső egyensúlyt megtartani. Azt sem gondolom, hogy egyszerű a ránk – és a gyerekekre – egyfolytában ömlő borzalom-áradatban megőrizni a békesség képességét. De azt hiszem, egyéni alkattól függetlenül is feladatunk ellensúlyt tartani magunkban – és egymásban – a rossz híreknek, a fájdalmaknak, a nehéz élethelyzetekből adódó nyomasztó kedveknek. A Derűs hétköznapok személyes értelemben is igaz. Vagyis próbálok minden napban találni örömre okot – és nem akarom azt állítani, hogy ez nagyon könnyű. Mindenki életében vannak olyan személyes fájdalmak, bosszantó emberek, vagy egyszerűen csak egy deprimáló novemberi köd, amikor nehéz észrevennie, hogy milyen finom a fahéjas almatea. De azért talán nem lehetetlen. Miért éppen a kalendáriumos formátumra esett a választásod?   Az idő már a Maléna kertje című regénynek is központi kérdése. Ott a fogságba ejtett, vagyis nem szabad idő kiszabadítására történik kísérlet, másfelől az idő végtelenségének nyomasztósága merül fel Szibill véget érni nem akaró életében. A kalendárium, mint forma már létrejöttekor is az idő áttekinthetőségét szolgálta. Hiszen a többségükben írástudatlan emberek számára évezredeken át csupán a napszakok, az évszakok és a nagyobb ünnepek tagolták a végtelen időfolyamot. A kalendárium szakaszokra bontja az évet, emlékeztet a mulandóságra és arra, hogy minden napban történik valami, ami lényeges. A hétköznapok kalendáriuma az évszakok, a növények, a természet változásait, fontos eseményeit is tudatosítja – például, hogy épp most virágzik a bodza, vagy hogy érik a csipkebogyó –, de a különböző vallási hagyományokhoz kapcsolható, illetve a nem szakrális ünnepnapokat is felidézi.   Melyik évszak számodra a legszebb, legkedvesebb?   Erre a kérdésre is nehéz felelnem. De talán a tavasz, amikor előbújik a fény, feltámad a kert, jönnek sorban a hagymások, a fürtös gyöngyikék, a jácintok és a tulipánok, aztán a rengeteg ibolya, a finom, puha levelek a fákon. De a nyár is kedves – a szabadság, a kontroll nélküli idő öröme, azt hiszem ez a szünidő-élmény megmarad életünk végéig. És szeretem az ősznek azt az arany idejét is, amikor még nem kell fázni, és minden színes, annyira valószínűtlen a szépsége, szinte befogadhatatlan.   Van olyan évszak, ami nem tartozik kimondottan a kedvenceid közé és meg kell találnod a benne rejlő szépséget?   A november közepétől tavaszig tartó időszakot, ahogy sokan mások is, nagyon nehezen viselem. Sem a hideg, sem a sötétség nem könnyű számomra, a rengeteg ruha, amit fel kell venni, ha kilépek a házból, az, hogy nem tudom, még délután van vagy már beesteledett – brrr. Mécsesekkel, teafőzéssel próbálom ellensúlyozni ezeket az ólmos napokat, amikor legszívesebben – akár a sünök vagy a pelék – téli álmot aludnék. Iszonyú nehéz felébrednem ebben az időszakban – bár azt hiszem, ezzel mindenki így van. A téli ünnepkört már csak ezért is várom. A búzaültetés, a mézeskalácssütés, a töklámpás – némi örömet hoznak a sötétbe. A legnehezebben azonban azt viselem, hogy egyre többen fáznak az utcákon vagy a saját házaikban ezekben a hónapokban. Azt, hogy megszokott szükséggé vált az élelem- és ruhagyűjtés számukra, ami alapjaiban mégsem enyhít a helyzetükön – és ennek tudata semmilyen derűs aprósággal nem enyhíthető.   Te írsz naplót? Lejegyzed a mindennapok apró eseményeit?   Gyerekkoromban egy-egy szünidőben belevágtam a naplóírásba, ahogy később is egy-egy utazáson készítettem feljegyzéseket. De nem vezetek rendszeres naplót, azt hiszem, mindazt, amit fontosnak tartok az őrzésre, valamilyen módon megírom – a versekben, a novellákban és a gyerekeknek szóló könyveimben is fellelhetők, persze a legtöbbször transzformált módon.   Miért fontos, hogy feljegyezzük az emlékeinket?   Az emlékirat- és naplóírás régi hagyomány, manapság talán a blog az a műfaj, ahol egyre többen megpróbálják nyakon csípni a mulandókat – akkor is, ha ezzel nincsenek szépírói célkitűzései. Hogy miért fontos? Azt hiszem, a távolság, ami akkor keletkezik, amikor valaki mondatokká alakítja az eseményeket, amiket átélt, vagy a gondolatokat, amik kószálnak ide-oda benne, tisztábban látóvá tesz mindenkit. Ahhoz, hogy átlássuk az életünket, a folyamatokat, amik bennünk zajlanak, hátrébb kell lépnünk, és az írás segít ebben. Nemrégiben olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy nem csupán személyiségünknek tesz jót, ha írunk. Egy kísérlet során kiderült, hogy azoknak az emberek, akik rendszeresen írnak, az egészségi állapotuk is javul – rendeződik a vérnyomásuk, a tüdőkapacitásuk is jobb, erősödik a memóriájuk – hát mondhatom, meglepődtem, de belátható, hogy az a nyugalom, a rátekintés elmélyülése, ami az írás alapfeltétele, mindenkinek jót tenne időnként.   Borítókép: Wavrik Gábor