Másnap reggel jó korán érkeztem, hogy Lópacit még a bokszban találjam. Pali bácsi épp a szénát vasvillázta. – Segíthetek? – Gyere csak, ezt te is tudod már! Addig én eltalicskázom a piszkos szalmát. Aztán gyors csutakolás, mert fél óra, és itt van Ráró, akarom mondani Lópaci lovasa! – mondta, és már ki is fordult az istállóból. Mielőtt még nekiláttam volna a szénaosztásnak, bekukkantottam Lópacihoz. Amikor meglátott, rögtön odalépett hozzám. Kilógatta a fejét a bokszajtón, hogy meg tudjam simogatni. Láttam a szemén, hogy szomorú. – Én is nagyon sajnálom, hogy új gazdát kaptál! – bújtam oda hozzá. – De attól még mi ketten így is nagyon, de nagyon szerethetjük egymást! – és hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, fogtam a vasvillát, és amíg a lovak elé rakosgattam a szénát, jó hangosan, hogy Lópaci biztosan meghallja, elmeséltem, mi minden történt mostanában velem. Hogy megint osztályelső lettem, és Kincső, a legjobb barátnőm is, szóval ketten osztozunk az első helyen. Járok úszni is, a gyors már egész jól megy, csak még levegőt nem tudok venni, ezért amikor elfogy, le kell rakni a lábam, különben nem tudok továbbúszni. Aztán Bendi is jár szolfézsra, de végigbohóckodja az egészet, ami nagyon idegesítő. Azt mondja, ő dobolni fog, ahhoz meg úgysem kell kotta, csak ütni kell a dobot, és kész. Mire Lópaci bokszához értem, már meg is érkezett a lovasa. Gyorsan bevasvilláztam a bokszába a szénát, hogy még le tudjam csutakolni, mielőtt kimennek lovagolni, de a néni elkérte a kezemből a kefét meg a kaparót, hogy majd ő megcsinálja. Könny szökött a szemembe, de nem akartam, hogy meglássa, ezért kiszaladtam az istállóból, elbújtam a szénakazal mögé, és csak zokogtam és zokogtam, annyira elszomorodtam. Arra gondoltam, hogy valahogy pénzt szerzek és visszavásárolom a nénitől Lópacit. Úgyis van egy csomó felesleges játékom! Megkérem aput, hogy hozza el a nagyihoz őket, és vasárnap a piacon eladom mind! Sőt, még a nem feleslegeseket is! Vagy vállalok valami munkát! Csinálok szép, színes plakátokat, és kiragasztom a bolt ajtajára, meg a postaládákra, meg az orvosi rendelőhöz, a kocsma elé, meg minden utcasarokra, hogy „Kutya- és macskasétáltatást vállalok!” Miután ezt kigondoltam, kibújtam a szénakazal mögül, és megkerestem Pali bácsit, hogy elmeséljem neki a tervemet. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy ennyire megvisel, hogy így alakultak a dolgok Lópacival, de higgyem el, Lópacinak nagyon jót tesz a változatosság. És hogy válasszak magamnak egy másik lovat, akivel foglalkozhatok. – Itt az új kanca, Holdfény. A csikóját épp neked szántam. Lassan nyereg alá kellene szoktatni, de én nem érek rá folyamatosan vele foglalkozni, azt meg csak úgy lehet. – Az a ló egy csikó? – csodálkoztam. – De hát sokkal nagyobb, mint Picipaci! – Mókás már hároméves, kifejlett ló. De azért még csikó, senki sem ült a hátán. Nyereg alá kell szoktatni, hogy lehessen majd lovagolni rajta. – És ha ledob? – rémültem meg Pali bácsi ötletétől. – Én nem vagyok olyan jó lovas, hogy meg tudjam ülni! – Bolondnak nézel engem? – nevetett. – Dehogy engednélek a hátára! Még én sem ülnék fel rá! A betanításnak, vagyis emberhez szoktatásnak is megvan a maga módja. Először csak legyél vele, sétáljatok egyet, közben pedig beszélj hozzá! – Tudom, hogy megismerje a hangomat! – vágtam közbe, és már nem is voltam olyan szomorú. Miután a lovak a zabot is megették és a vizet is megitták, Pali bácsi sorban kivitte őket a karámba. Nekem pedig kihozta Mókást a bokszból. Bevezette a lovaglópályára, ahol kettesben lehettünk. Amikor elengedte, Mókás úgy megörült a szabadságnak, hogy rögtön elkezdett szaladgálni. Aztán végigszaglászott mindent. A kerítést, a bójákat, az akadályokat, a futószárat, az ostort, a pálcákat. Mindent, de mindent, amit csak talált. Nem úgy, mint ahogy a felnôtt lovak szokták, hanem kisgyerek módjára! Néha bolondosan megrázta a sörényét, aztán ugrott egyet, vágtázni kezdett, és nagyokat nyerített. Amikor már mindent megcsodált, odakocogott hozzám a lovaglópálya kerítéséhez. – Szia! – nyújtottam be a kezem hozzá, hogy megsimogassam. De hiába, mert sehogy sem tudtam elérni, mindig elugrott, mintha fogócskázni akarna. – Annyira aranyos! – nevettem. – Bemehetek hozzá? – Bemehetsz nyugodtan – felelte Pali bácsi. – Tudod a szabályt: kerüld a farát! – Kerülöm! – kuncogtam, azzal bemásztam Mókáshoz a lovaglópályára, vigyázva, hogy ne kerüljek a háta mögé, nehogy megrúgjon. Micsoda tágasság! Szaladok, futok, rohanok! Most visszafelé is! Rohanok, futok, szaladok! És most odafelé, szaladok, futok, futok... megállok. Mi ez az izébizé? Lássuk csak! Megszagolom. Hmmm! Ennek olyan szaga van, mint a bokszajtónak! Ezt meg itt megnyalom. Nyál szaga van. Lépjünk tovább! Na és ez? Á, nem tudom, de pfúúúj, úgy bőzölög, mint a száraz lókaki. Nézzük a következűt! Nyiha! Ez finom, mint a reggeli! Ez brrrr! Ez megint nyami! Na, most úgy tele lett az orrom a sok szaggal, hogy a földig kell lógatnom. Futok egyet, és kiszellűztetem! Trapp-trapp-trapp és trapp-trapp-trapp. Hé!   Ki a csoda ez a nyúlkáló bizéke? Meg kell vizsgálnom. A feje tetején hordja a sörényét, a mellső lábait a nyaka körül lóbálja, és csak a hátsókon jár. A beszéde is teljesen érthetetlen és farka sincs. Hm...hm... az emberekre hasonlít, de ahhoz túl kicsi. Na, ne tapizzál már! Anyukám azt mondta, nem állhatok szóba idegenekkel! Szóval nem állok! Hallod? Nem állok!   <<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ