Legelőször a helyszín volt meg, a Lármás Rumli nevű erdei tejivó, és a karakterek valahogy mind innen bújtak elő. Egyetlen dolgot tudtam, mégpedig, hogy egy kislány lesz a főszereplő, de nem vele kezdődik a sztori, hanem Zizivel, a macskalánnyal, aki éppen az örökké pipázó vagy pipázni szerető öreg sünnel, Süti bácsival perel. Biztos nem igazságos saját kedvenceket választani, hiszen az összes a szívemhez nőtt, de ha kellene, akkor nekem egyértelműen ők lennének azok. Ketten szerintem verhetetlenek. Hőseid főként állatok, és számomra úgy tűnt, hitelesen ábrázolod őket. Ilyen jól ismered az erdők élővilágát, és ennyire szereted az állatokat, hogy ez látszólag ilyen könnyen ment? Utólag persze könnyű lenne azt mondani, hogy az erdei minitársadalom megteremtése tudatos volt, de ez nem lenne egészen pontos. Volt egy történeti ív, amit tudtam, hogy nagyjából végig akarok vinni, igyekeztem is ehhez tartani magam, de aztán a cselekmény időről időre újabb és újabb szereplőket vonzott be. Szerintem amúgy minden gyerek életében nagyon fontosak az állatok, én pedig nagyon szerettem volna, hogy olyan élőlények szerepeljenek a könyvben, amelyek – kis túlzással – a saját környezetükben is megtalálhatóak, hiszen egy sünivel vagy pocokkal akár egy kiránduláson is összefuthatunk. A Könyvesblog újságírójaként számtalan gyerekkönyvről írtál, sok szerzővel készítettél interjút. Ez segítette vagy inkább gátolta az íróvá válásodat? Ezen egyáltalán nem gondolkoztam, mert abban a pillanatban, hogy beléptem ebbe a mesevilágba, megszűntem újságírónak lenni, és semmiféle külső kényszerrel és hatással nem foglalkoztam. Meggyőződésem, hogy az a jó gyerekkönyv, amelyik fittyet hány a felnőtt olvasók esetleges elvárásaira, és kizárólag a gyerekekre koncentrál. Az viszont biztos, hogy minden, amit olvasunk, valahogy a részünkké válik, és a magyar gyerekirodalom, a klasszikus és a kortárs is, lenyűgözően gazdag és sokszínű, szuper íróink és költőink vannak, tényleg csak remélni tudom, hogy minél több gyerekhez eljutnak a műveik. Vannak olyan könyvek, amelyek akár láthatatlanul is, de hatással voltak a mesédre? Olyan könyvet nem tudnék mondani, ami előképe lett volna a könyvnek, csak olyanokat, amelyek nekem valamiért meghatározóak voltak. A Goscinny-Sempé szerzőpáros A kis Nicolas kötetét a humoráért és a gyermeki éleslátásáért sorolnám ide – ez amúgy gyerekkori kedvencem, és már a gyerekemet is rajongóvá tettem –, Sven Nordqvist Pettson és Findusz-sorozatát pedig a figurákért, és azért, mert a hétköznapiból is kalandot tud csinálni. De Csukás Istvántól Tóth Krisztináig rengeteg olyan szerzőt tudnék mondani, akinek a mesevilágában öröm elveszni, bolyongani. A könyv fordulatos, izgalmas, tulajdonképpen egy nyomozás szemtanúi vagyunk, ugyanakkor szóba kerülnek olyan „felnőtt” ügyek is, mint a politika vagy az idegengyűlölet, az ismeretlentől való félelem. Mikor írni kezdtél, tudtad, hogy erről is fogsz beszélni, vagy sokkal inkább a karakterekből és történetből következett, hogy ezeket is érinted? Semmiféle tanító vagy megmondó szándék nem volt bennem, gyerekkönyvekben általában irtózom is az ilyesmitől. Mindenképp azt szerettem volna, hogy legyen tétje a történéseknek, hogy a szereplők döntéseinek – függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak – igenis legyenek következményeik. A félelem, a bizalmatlanság, vagy akár a másikban való hit, az önzetlenség és az őszinte segíteni vágyás a gyerekek számára is ismerős fogalmak, az ő életükben ugyanúgy jelen vannak. De ezt leszámítva nem, semmiféle üzenetet nem akartam közvetíteni. Egyszerűen egy olyan fordulatos-kalandos mesét akartam, amit jó olvasni. Azt csak remélni merem, hogy ez sikerült is. Hogyan találtál rá Megyeri Annamáriára, a kötet illusztrátorára? Megyeri Annamáriát a kiadó javasolta a kötet illusztrálására, és nagyon örülök, hogy elvállalta – az a kép, ahol a kislány összegömbölyödve fekszik a nagy fenyő tövében, a mai napig hatalmas kedvencem. Várható a mese folytatása? Illetve tervezel-e más műfajban alkotni? Számíthatunk-e tőled felnőtteknek szóló regényre? Felnőtt regényt nem tervezek, viszont A zöld macska titkának nem véletlenül maradt kicsit nyitott a vége. Épp azért, hogy ha úgy adódna – illetve, ha az olvasók megszeretnék a figurákat –, tovább lehessen szőni a történetet. Alapvetően kétféle variáció motoszkál a fejemben: az egyik visszanyúlna a régmúltba, a másik viszont egyértelműen a jövőben játszódna, és azt kutatná, vajon a Zizi nevű macskalány kimászik-e abból a slamasztikából, amibe a kötet végén került. Pontosabban, amibe kevertem. Bocsi, Zizi!  Fotó: Valuska Gábor Forrás: mindennapkonyv.hu