Azzal leült a sutba tépelődni, mert abba bele nem nyugodhatott, hogy a szomszédasszony csúffá tegye a feleségét. Addig-addig tépelődött, míg eszébe jutott, mi tévők legyenek. - Tudod-e, mit tegyél? - kérdezte a feleségét. - Majd megtudom, ha megmondod - válaszolt az asszony. - Vedd a ködmönt, azt szapuld. Aztán terítsd ki a ház mögött a csipkefára. Hadd lássa mindenki, hogy nekünk is van mit szapulni, mi is szeretjük a tisztaságot. Örült az asszony a tanácsnak. Kimosta a ködmönt, ráterítette a csipkefára. Mikor megszáradt, levette, s megint szapulta. Addig szapulta, míg az idő csípősre nem szigorodott. Egyik reggel kiterítette a csipkefára a lucskos ködmönt, másnap hasztalan próbálta levenni. Odafagyott. Ezen az asszony úgy elkeseredett, hogy elfakadt sírva. Az ura meghallotta a sűrű jajveszékelést, s kiment megnézni, ugyan vajon mi baja esett a feleségének. - Odafagyott a ködmön - jajgatott az asszony, mikor az urát meglátta -, mit szapulok, ha már ez a rossz ködmön sincs? S ha meg nem szapulok, mit szárítok? S ha nem szapulok, s nem szárítok, csúffá tesz a szomszédasszony, mert az szapul is meg szárít is, akár tél van, akár nyár. - No, majd megnézzük - mondta az ember, s azzal hajtogatni kezdte a csipkefa ágait, meg rángatni a ködmönt. De bárhogy ügyeskedett, a ködmön csak nem vált meg a csipkefától. Megmérgesedett erre a szegény ember, szaladt a színbe. Ásót hozott, hogy a csipkefát kiássa, bevigye a meleg szobába, s a kemence mellett megengesztelje. Mikor a gyökere alá ért a fának, nagyot koppant az ásó. Odanézett, hát egy fazék! Lehajolt érte, kiemelte a lyukból, kinyitotta. Nem más volt a fazékban, hanem ezüstpénz, félvékányi, ha nem több. Csak hát a szegény ember olyan szegény volt, hogy aranyat, ezüstöt világéletében nem látott. Az asszony meg az ember nézegette, forgatta, tapogatta a fazekat meg ami benne volt, s utóvégre úgy határoztak, hogy más nem lehet az, mint túró. - Túrónk már van - mondta az ember a feleségének -, főzz galuskát, hadd lakjunk jól. Az asszony megfőzte a galuskát, rászórta a galuskára a túrót. Egyik is vett egy kanalat, a másik is, s hozzáláttak a falatozáshoz. A galuskát megrágták, lenyelték, de a túróba majd beletörött a foguk. Úgy esett, hogy a falu juhásza éppen arra hajtotta a nyáját. Volt ott egy dohányföld, nem messzi a háztól. A dohányt megszedték már, a szára megmaradt a birkáknak. A juhász megszomjazott, s betért a szegény ember udvarára vízért. Visszafele indulóban benézett az ablakon, s majd elnyelte a bajuszát, olyan erősen elcsodálkozott. Hogyne csodálkozott volna, hiszen a szegény ember meg a felesége ezüstpénzzel ette a galuskát. "Szerzek egy marék pénzt" - gondolta a juhász, s azzal illedelmesen bekopogtatott. - Mi járatban vagy? - kérdezte a szegény ember. - Majd megveszek éhségemben - mondta a juhász -, nem adnának egy kevéske maradékot: - Adunk , lelkem, hogyne adnánk - szíveskedett az asszony -, de csak túrónk maradt. Az is azért, mivel nem bírtuk megrágni. - Jó lesz az is - válaszolt a juhász. - Megrágom én a vasat is, olyan a fogam. Az asszony összekaparta takarosan a túrót még a fazékból is, ami benne maradt, s odaadta a juhásznak. Az beöntötte a tarisznyájába, megköszönte, s végezetül ezt mondta: - Reggel jöjjenek el. Hálából a legszebb juhomat maguknak adom. Örvendett az asszony meg az ember, hogy a rossz túró fejében jó birkát kapnak. Reggel elmentek a juhászhoz, az már várta őket egy szép juhval. De az asszony észrevette, hogy a juhásznak mustrajuhai is vannak. Ott feküdtek a földön olyan kövéren, hogy az orrukból zsír csordogált. - Hát nem a legszebbet ígérte? - kérdezte az asszony. - Én azt - válaszolt a juhász. - Lám, mégis soványat adna, holott van kövérebb is. - Hát válasszon kend! - biztatta a juhász. Nem volt rest az asszony, kiválasztotta a legkövérebb juhot. Hazahajtották, otthon az ember leszúrta, kibelezte, megnyúzta, az asszony pedig megsütötte. Felrakták a birkát egy nagy tálra, búzakenyeret tettek melléje, s már-már letelepedtek, hogy hozzálássanak a lakomához. De akkor az ember észrevette, hogy egyetlen árva darab fa sincs a házban. Mind feltüzelték a birkasütéshez. - Megvesz bennünket az isten hidege, ha be nem fűthetünk - mondta az ember. - Bizony - hagyta rá az asszony -, nem érdemeljük meg a birkapecsenyét meg a lágy kenyeret, ha fát nem hozunk. Elindultak hát fáért. Nem jutottak messzi, s összetalálkoztak egy szabadságos katonával. - Hova megy, lelkem? - kérdezte az asszony. - Ide a faluba - válaszolt a katona. - Nem bánom - mondta az asszony -, csak mihozzánk be ne térjen. - Miért ne? - kérdezte a katona. - Csak azért, mert minálunk az asztalon kenyér van, meg egy frissen sült birka. - Hogy mehetnék én magukhoz - kérdezte a katona -, hiszen azt sem tudom, hol laknak. - A legszélső házban lakunk, amott ni. A kulcsot pedig a küszöb alá tettük. A katona elköszönt, s nem tért se jobbra, se balra, hanem egyenesen bement a szegény ember házába. Ott aztán leült az asztalhoz, elővette a bicskáját, s föl sem kelt, míg a sült birkát meg a kenyeret az utolsó falatig meg nem ette. Estére megjött a szegény ember feleségestül, egy nagy köteg fával. Megéheztek a cipekedésben, de egyebet nem leltek az asztalon, mint csontot meg kenyérhéjat. A csontokat és a kenyérhéjat pedig belepték a legyek. - Ezt már nem hagyom annyiban! - fogadkozott a szegény ember. - Mit akar tenni kend? - kérdezte az asszony. - A legyek megették a birkapecsenyét meg a kenyeret. Megyek, bepanaszolom őket a bírónál. Az majd igazságot tesz. El is ment a bíróhoz, s elmondta, mekkora nagy igazságtalanság esett vele. Gondolkozott a bíró egy darabig, aztán megkérdezte: - Azt akarja kend, hogy igazságot tegyek? - Azt hát! - válaszolt az ember. - Jól van - mondta a bíró -, a legyeknek bűnhődniük kell. Ezért, ahol meglát egyet belőlük, üsse agyon. Még ki sem mondta az ítéletet a bíró, egy légy szállott a homlokára. A szegény ember pedig úgy odavágott a botjával, hogy a bíró menten szörnyethalt.