A darvak tánca - Magyar tájegységek meséi
2018.09.11. 23:49
Írta: Finy Petra, illusztrálta: Szegedi Katalin. Cerkabella, 2015., 64 oldal
Finy Petra mesegyűjteménye különleges a hazai gyerekirodalomban: Magyarország hat földrajzi tájegységének és fontosabb vizeinek meséit gyűjti egybe – miközben mindegyik szöveg a szerző saját meséje.
A klasszikus, hagyományosan ismert állatmesék, legendamesék és tündérmesék motívumai valószínűleg ismerősek minden olvasni tudó gyereknek.
|
A lila lidérc csak ritkán látogatott haza.
Járta a lápokat, szelte a dombokat, folyton csak keresett, kutatott. Az örök boldogság virágát szerette volna meglelni, de sehol sem találta.
Egy idős boszorkánytól hallott róla először, aki csak ennyit súgott neki:
- Az örök boldogság virágát csak a legnagyobb bánatban találod meg.
A lidérc nem tudta megfejteni a mondatot, mindössze annyit tudott, hogy a virágra mindenképpen rá akart bukkani.
Olyannyira rögeszméjévé vált a boldogság keresése, hogy egyre kevesebb időt töltött otthon, pedig apró lidércgyermekei nagyon várták haza. Majd beleszakadt a szívük, amikor elment, és csak úgy csimpaszkodtak rajta, amikor hazatért.
De a lidércet ez sem hatotta meg. Újabb és újabb felfedező útakra indult. Gyermekei már annyira sóvárogtak apjuk után, hogy magasba emelt lila kezekkel naphosszat kint várták a kertben, hátha láthatatlan apjuk felveszi őket egy ölelésre. Addid-addig áltak ott égnek tartott kézzel, míg földbe gyökerezett a lábuk, és lila virággá változtak.
Sírt az oktondi lidérc, amikor belépett a kertbe. Csak akkor értette meg, miről szólnak a boszorkány szavai: a legnagyobb örömet a gyeremekei jelentették számára, és bánatukban ők váltak a boldogság virágává.
Onnatól kezdve a lidérc nem mozdult el a virágok mellől. Locsolta, ápolta, gondozta őket. Szentül hitt benne, hogyha elég kitartó, még visszakaphatja gyermekeit.
Azóta ponpázik a Tihanyi-flszigeten annyi levendula.
Az azúr úr - Fertő tó meséje
– Bárcsak eljönne értem egy nemes herceg, délceg paripán, aranyvörös palástban! – ábrándozott a királylány szolgálója, miközben ruhát mosott a tóban.
- Az sem baj, ha nem annyira daliás. Lovon sem kell érkeznie, és azt sem bánom, ha nincsen vörösen ragyogó palástja, ha eléggé szeret engem – tette még hozzá.
Aztán a szolgálóleány felnézett az egyik mellette repkedő azúrszínű szitakötőre.
– Akár te is lehetnél a hites uram, kedves szitakötő, ha jó szívvel vagy irántam! – azzal kinyújtotta a kezét, és a tenyerére hívta a tündöklő kék állatot. A szitakötő odarepült a kezére, és ezt mondta neki:
– Nagyon tudnálak szeretni, és el is veszlek feleségül, ha megígéred, hogy hűséges leszel hozzám!
– Az leszek, ígérem – felelte a leány, és csókot lehelt a rovar fejére.
Másnap a palotában nagy volt a sürgés-forgás, ugyanis egy herceg jelentkezett be a királyhoz lánykérőbe.
A királylány izgatottan öltözködött, jobban mondva öltöztette magát szolgálóleányával, mert a titokzatos Azúr herceg nagyon gazdag királyfi hírében állt.
Kicsinosítva, vékonyra fűzött derékkal tipegett a királylány a trónterembe, hogy fogadja az azúrkék ruhás herceg hódolatát. A szolgálóleánya szerényen meghúzódott egy sarokban.
Ám Azúr herceg őt szólította meg:
– Kedves leányka, lennél-e a feleségem? – kérdezte.
A szolgálóleány nem értette, hogyan történhetett ez. De nem babonázta meg a herceg csillogó ruhája és ragyogó rangja. Ezt felelte:
– Nagyon szívesen lennék, de van már vőlegényem, hűséges vagyok hozzá – és várta, hogy vajon haragra gerjed-e Azúr herceg. Ám az csak elmosolyodott, majd megrázta magát: apró, azúrkék szitakötővé változott. Aztán ismét hercegként állt előtte.
– Kiálltad a próbát, hűséges maradtál hozzám. Legyél hát a feleségem!
De erre már a szolgálóleány sem mondott nemet, hanem a herceg nyakába borult.
<VISSZA A MESEGYŰJTEMÉNYHEZ
|
|