Harminc évet töltöttem a szakmában, nem ötvenöt, hanem hatvan évesen mentem nyugdíjba 1988-ban. Olyan meghatározó egyéniségek voltak a kollégáim, mint Belia György, Domokos Mátyás és Réz Pál. Az Olcsó Könyvtárat szerkesztettem elég sokáig. Megszökött gyerekkor c. verseskötetével kezdődött írói pályája 1960-ban. Hogyan született meg ez után a Gőgös Gúnár Gedeon, amely, mint kiderült, a 40. kiadásnál tart? És hogyan lett Önből gyerekíró? Van ebben valami sorsszerű: az történt, hogy a nagyobbik fiamról kiderült, hogy diszlexiás. Kívülről tudja az oldalakat, csak éppen olvasni nem tud. Bejártam a tanító nénihez, fölirkáltam azokat a szó oszlopokat, amelyeket gyakoroltak. Ebből lett voltaképpen a Gőgös Gúnár Gedeon. A kollégáim elkérték tőlem, egyikőjük, Gordon Etel, bevitte a Mórába. Az akkori irodalmi vezető azt mondta barátilag: miért van nekem erre szükségem. Megjelent egy verseskönyvem, aminek jó a sajtója, és most ezt a bugyuta dolgot akarom kiadatni. Végül az igazgatónő kiadatta. ’62 Karácsonyára jelent meg, az egyik legjobb grafikus, Lukács Kató rajzaival. A Kiadó is meg volt lepve, elégedetten mondták: évek óta egy ilyen könyvre vártak. Már akkor is eléggé bezártan éltem: hazahoztam a munkát, szerkesztettem, éltem a négy gyerekemmel és a hosszú betegségével küszködő férjemmel. A gyerekek hozták az életet. Minden könyvemet őróluk írtam. A Piskótában, ami most újra megjelent, a kisebbik lányom „szerepel”. A Barátom Bonca és a Legyél te is Boncá!-ban a fiam meg az osztálytársa a főhős. Az más lapra tartozik, hogy az életben nem pontosan így történt, ami történt, de ők ilyenek. Én képekben gondolkodom, ezért majdnem minden könyvemből családi használtra, a saját egyszerű rajzaimmal készítettem egy minta példányt, aminek alapján aztán igazi könyv lett. S végül is a gyerekkönyvek sikere biztosította, hogy el tudtam tartani több, mint egy évtizedig béna férjemet, négy gyermekünket, az egész nagy családot. A két Boncából és A zöld toronyból is készült film. Igen. Mindhármat Katkics Ilona rendezte. A Barátom Boncát kivitték Münchenbe, a televíziós gyerekfilmek fesztiváljára, ahol díjat nyert. A ’63 és ’89 közötti negyedszázad a magyar gyerekkönyvkiadásnak különleges korszaka volt. Rengeteg író-olvasó találkozót rendeztek, a gyerekek többet olvastak. Akkor persze még csak TV volt, számítógép, internet nem létezett. Önnek milyen emlékei vannak ezzel kapcsolatban? 1968-ban meghívtak a Vajdaságba. Megfordultam Adán, Zentán, Újvidéken és egy csomó falusi iskolában. Az volt a legmeglepőbb számomra, hogy ahogy bementünk az udvarra, a fehérre festett falon rajta volt a Gőgös Gúnár Gedeon. Nem akkor csinálták, amikor engem meghívtak, mert a festék már le volt kopva. A férjem halála, 1975 után jártam elég sok író-olvasó találkozóra. Az első találkozás alkalmával rájöttem, hogy 9-10 éves gyerekekkel nem lehet író-olvasó találkozót tartani. Azt találtam ki, hogy vettem színes számolókorongokat és nem a magam könyveiből, hanem a világirodalomból, a magyar irodalomból, a népmesékből találós kérdéseket. Aki jól válaszolt, kapott egy korongot. Az első három, aki a legtöbbet gyűjtötte, az kapta meg az én ajándékba vitt három könyvemet. Később még azt is kitaláltam, hogy mondtam nekik öt szót, hogy azokkal írjanak mesét. Egyszer Székesfehérváron az egyik iskolában egy cigány gyerek egészen fantasztikus, gyönyörű mesét írt azzal az öt szóval. Azt vártuk volna, hogy nyugdíjas éveiben sokkal többet ír, mint előtte. De nem így volt. A ’90-es években csupán néhány új könyv jelent meg Öntől. Jó lenne, ha ezek újra megjelennének, a legjobb volna, ha a Móra Kiadónál. Egy elejtett megjegyzéséből tudom, hogy életmű-szerződésről tárgyalnak. Ha ezt nyélbe ütik, az szép ajándék lesz a közelgő 80. születésnapjára. Már 79 éves vagyok, ez nem az én szerződésem lesz, hanem a gyerekeimé. Ha már itt tartunk: miután ezt a lehetőséget újra felajánlották, elkezdtem azon gondolkodni, hogy nem csak gyerekkönyveket írtam. Ezt is tisztázni kell. De valóban szívesen látnám újra a Tündérek éjszakáját, amelyet olyan kiadó adott ki, amely rövid úton tönkre ment. Hosszan dolgoztam a Tündérforgó c. könyvemen. Talán ez életem legnagyobb vállalkozása. Tudom, hogy ez költséges könyv. Sok benne a szükséges ábra. De mivel ez a gyerekek számára az európai regék - benne a magyar, illetve finnugor - összehasonlítását, megismerését célozza, nagyon szeretném még megérni újrakiadását. Mostanában már csak verseket írok, írógépen. Egyetlen könyvemet írtam számítógépen, de visszatérem a régi jó írógépemhez. Azon írom a leveleimet is, mert az én generációm még szeret levelezni.