Kocsis Katica
Zord fjordok közül előbújó trollok és goblinok
Varró Danit olvasva én magam is visszarepülök az időben és gyermek vagyok, gyermek lettem újra, hiszen a szerző finom eszközökkel képes kicsiből és nagyból egyaránt előhozni azt az ártatlan és rácsodálkozó kis lényt, akit felnőttként egyre jobban próbálunk elásni magunkban. A szerző azonban mindenféle mesterkéltség nélkül, könnyed természetességgel csalogatja ki belőlünk újra a gyereket, én pedig hálásan köszönöm neki azokat a felhőtlen, hosszan olvasós és felnevetős délutánokat, amikkel A szomjas troll olvasása során ajándékozott meg.
A Túl a Maszat-hegyen meseregénye óta várunk erre a kötetre. Persze, kaptunk tőle azóta is jónéhány remekbe szabott művet – nálunk most az Akinek a kedve dacos mondókái pörögnek nagyon –, de ezzel a könyvvel most újra egy komplex mesevilágot teremtett. Méghozzá nem is akármilyet: ebben a skandinávoskodó mesefüzérben a zord fjordok világába repíti a képzeletünket. Megidézi és "varródanisítja" az északi és a kelta folklór tipikus karaktereit: találkozunk trollokkal, goblinokkal, orkokkal, leprikónokkal, törpökkel, hableányokkal és -legényekkel.
A kis viking legendárium négy történetet tartalmaz. A lakkaszörpre szomjazó Kalle troll után megismerkedünk a kíváncsi, kistermetű, minden lében kanál természetű óratörpével, aki csintalankodásával egy egész város életét megbolygatja. A következő mese egy Andersen-paródia, amiben Jesper, a kis hablegény komoly kalandok árán megmenti hat nővérét és édesanyját a dán királyi udvarból. A kötet leghosszabb története A leprikónok átka, egy vikinges gyermekfantasy, amelyben az olvasót bevonva halad a főhős az események sorában: néha kicsit meghal, véletlenül vagy direkt, de végül persze itt is minden jóra fordul.
Varró Dani ezekkel a történetekkel is bebizonyítja, hogy nem csupán a magyar nyelvet, de a magyar poétikai hagyományt is játszi könnyedséggel képes kezelni. A legváratlanabb pillanatokban építi be azokat az utalásokat, amivel eléri, hogy a felfedezés örömével a felnőttek is rácsodálkozzanak a mesékre. Többek között olyan klasszikusok köszönnek vissza, mint Arany, Petőfi, Grimm vagy Andersen.
A kis viking legendárium világát többféle módon átszövi a játékosság. A szerző különféle versformákkal játszik, a rímpárok olykor megmosolyogtatóak, máskor meglepőek, a gyereknyelvből és a hétköznapi beszélt nyelvből beemelt fordulatok pedig kicsattanó hangulatjavítók.
A szöveget Maros Krisztina rajzai teszik még gazdagabbá. A szerző pontosan kidolgozott, tündéri figuráinak jellegét az illusztrátor pontosan képes eltalálni, így a rajzok és a szöveg szerves egységet alkotnak. De szólnunk kell a könyv kötészeti tulajdonságairól is, ugyanis a méret és az egész külső megjelenés remekül sikerült.
Szívből ajánlom a kötetet a karácsonyfa alá is, ez az egyik legszebb gyerekkönyv, ami mostanában megjelent. Remek ajándék lehet a gyerekeknek, de a felnőtteknek is, a közös szórakozás biztosan garantált.
Forrás: prae.hu
Tamás Zsuzsa
Amikor arról értesültem, hogy Varró Dániel A szomjas troll címen kis viking legendáriummal állt elő, azt hittem, azokat a mítoszokat, archaikus elképzeléseket szedte versbe – vagyis alakította át, teszem azt, fornyrđislagból valami varródanissá –, amelyeket Skandinávia germán lakói a kereszténység felvétele előtti időkben a világról és benne önmagukról alkottak, vagyis hogy legendáriumához az Edda óészaki mitologikus és hősi énekeit vette alapul. (És még az is felötlött bennem, hogy talán ő is a Vikings sorozat rajongója.) Utóbbiról fogalmam sincs, előbbiről azonban bizton állíthatom, hogy tévedtem: noha a kis viking legendárium kulisszái és az azokat benépesítő élőlények mind meglehetősen északiak, a verses mesék alapját nem az óskandináv költészet, hanem a nagyon is mai, eleven gyermeki természet képezi.
Ezzel kapcsolatban erős volt a gyanúm Eino, a kíváncsi óratörpe történetét olvasván (Kalle troll mesehősöktől eltérő viselkedését még nem feltétlenül így magyaráztam), és feltevésem igazolást nyert nemcsak a következő mesével (amelyben Jesper, a kis hablegény épp olyan, mint egy beszélni még nem tudó kistesó – tán mert pontosan az is: Gertrúd, Gréta, Freja, Frida, Jutta és Jütte nevű hableányok kisöccse, aki „még nem tudott beszélni, és a száján szavak helyett csak érthetetlen bugyborékolás ment ki, / énekhangok helyett pedig csak éles kis sikkantások jöttek ki a torkán / a zsenge életkor folytán”); szóval nemcsak következő mesével nyert igazolást feltevésem, hanem egy interjúval is, amelyben a szerző elmondta: a négy meséből három a gyerekeinek szól, a főszereplőket is róluk mintázta.
Nagyon rendes dolog ez (tudom, mit beszélek), és ha amúgy nem szórakoztam volna remekül, akkor is facsarodott volna egyet szülői szívem a felismeréstől. De remekül szórakoztam első olvasáskor, és azóta is, valahányszor a kezembe kerül a kötet. Varró Dániel verses meséit olvasva az állandó örömérzetnek legalább három forrása van: egyrészt maga a történet, a cselekmény a maga meglepő, olykor meghökkentő fordulataival; másrészt – és tulajdonképpen elsősorban – a forma; harmadrészt – némiképp a formából következően is, de nem csak –: a nyelv.
Varró cselekményszövése azt a hagyományt követi, amelyet méltán nevezhetünk Lázár Ervininek, jelesül hogy egy ismerős népmesei szituációt egyszer csak fejtetőre állít, nem népmesei módon old meg. Ebben a nem népmesei megoldásban jócskán szerepet kap a humor („Balszerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert nem szeretem, ha megjegyzéseket tesznek a koromra”), és az a bizonyos gyermeki viselkedés, amelyet már említettem, és amelyet Varró tökéletesen – és tökéletes empátiával – ábrázol. A főhősök megválasztása már az alapszituációkat is mulatságosan kitekertté teszi: ha troll az illető, természetes, hogy felfal négy vikinget, ha hablegény, hát az, hogy szeretne a nővéreivel halálba csalni hajósokat. A megfelelő arányok miatt meseolvasási stratégiánk nem sérül, szurkolunk a főhősnek, együtt érzünk vele.
A kíváncsi óratörpe nem csak tetteivel akarja kivívni együttérzésünket: gondolatait állandóan közvetíti, megállás nélkül beszél, magyarázkodik. (Aki ismeri az Akinek a kedve dacos című kötetből a Magyarázkodót, afféle szólamokat képzeljen el, sokat.) Bevallom, én ezeken a monológokon-párbeszédeken mulatok a legharsányabban, noha gyerekeim szerint Kalle troll minden népmesei küzdelmet nélkülöző „problémamegoldása”… nagyobbat üt. Ők nyilván kevésbé ismernek magukra – a kíváncsira, a gyermekire, a Marshmallow-teszten mindig elbukóra – Einóban. Le kell szögeznem, a szerző nem figurázza ki a gyerekeket, nem kacsint össze mindentudón a felnőtt olvasókkal, hanem csak bemutat, rendkívüli (nyelvi) pontossággal.
„»FONTOS! TILOS! VIGYÁZZ! VESZÉLY!
SEMMIKÉPPEN HOZZÁ NE ÉRJ!«
Elmélázott a kis Eino,
a jó szóra juszt se hajló,
a kíváncsi lébenkanál,
megkérdezte mélán magát:
»Hozzáérek, akkor mi van?
Mi volna, ha kézbe venném,
némiképp megnézegetném,
csak egy csöppet csavargatnám,
ez lenne a csocsólabdám,
megkóstolnám, milyen ízű,
hajigálnám, milyen ívű,
kipróbálnám, milyen kemény,
lakkaszörppel leönteném?«”
A nyelv mindig is készséges eszköze volt Varró Dánielnek. Az elmúlt húsz évben talán meg is szoktuk, talán bele is kényelmesedtünk abba, hogy van egy költőnk, aki erőlködés nélkül ötvöz klasszikus formát aktuális szlenggel. Az a legkevesebb, hogy felbukkan nála egy „bébikönnyű” vagy hogy önálló főnévként használja a "ripityát" („illesztget rá ripityákat”) – lenyűgöző leleményeit oldalhosszan idézhetnénk. Amiképpen a kulturális utalásokat is, amelyeknek egy részét valószínűleg nem értik a gyerekek (miért van az, hogy Dániában „rendszerint valami bűzlik”), mégsem lógnak teherként a szövegen (mert „reggelire is nyers halas szendvicset esznek, és nem müzlit”).
És talán idéznék is többet – „lám, csak jó az isten, jót ád, / van kék színben pont egy pótágy” –, de e kis megingás után nem teszem, mert nem beszéltem még a kötet negyedik meséjéről. A leprikónok átka „csupa játék, kockázat és kaland”: játszani hívja az olvasót, s ezúttal bőven többről van szó nyelvi játéknál. A Magyarországon a rendszerváltás után megjelenő fantasy játékkönyvek mintájára Varró Dániel egy olyan kalandot alkotott meg, amelyben „mint hős viking vitézke” hozhatunk döntéseket, és indulhatunk el megmenteni falunkat, hol „badarság üt tanyát”. Az út során a választási lehetőségek valósak, a kaland igazi és izgalmas, s mindez a legmagasabb színvonalú versbe szedve történik.
A lányaimmal többször végigjátszottuk a nagy küldetést. A nyolcéves mindig megfontolt döntéseket hozott (és könnyűszerrel azonosult a kistestvérét olykor nyűgnek érző főhős szerepével). De a kicsi is részt vett a játékban: annyira lenyűgözte, hogy egy mese tényleg a döntéseire kíváncsi, igazi kalandra hívja, hogy elkezdte eljátszani az aktuális történéseket, bepakolt képzeletbeli hátizsákjába stb. (amitől én elolvadtam, nővére pedig még inkább azonosult kistestvérét nyűgnek érző főhősünkkel). A mese azonban még az efféle érzéseket is helyre teszi: a kaland során a tekertagyú kistestvérre ugyanúgy szükség van, mint a szárnyas háziállatra, a Sigmund nevű vadmalacra. (Rossz hír az internetes trolloknak, hogy a kötet négy meséje pedagógiailag is tökéletesen rendben van.)
A mesék mitikus szereplői a szomjas trolltól a leprikónokig Maros Krisztina szellemes rajzain jelennek meg. A borító-és könyvtervet is jegyző alkotó nem először illusztrálja a szerző verseit, ám kétségtelenül ez a legszebb közös könyvtárgyuk. Méltó a tavalyi év legragyogóbb gyerekkönyv-teljesítményéhez.
Varró úr, sipkám emelintem!
Forrás: revizoronline.com
Uzseka Norbert
Varró Dániel utóbbi jó pár verseskötetét kívülről tudom, legalábbis a gyerekeknek szólókat, mert hát a Mi lett hova? című inkább felnőtteknek íródott, s azt nem kellett annyiszor felolvasnom a fiaimnak. Máig megmosolyogtat megannyi, ezerszer hallott költeménye, de azért igen örülök, hogy új könyvvel jelentkezett.
Az Akinek a… sorozat rajongói ugyan hiába várták a negyedik kötetet, ám akik a Túl a Maszat-hegyen című verses meseregényhez hasonlóra vágynak, már inkább vigadhatnak – de kétlem, hogy akit egyszer elkapott Varró nyelvi leleményekkel és számos árnyalatban pompázó humorral telepakolt költészete, az pont most csalódna.
A szømjas trøll című kötetben négy mesét olvashatunk: a címadót, mely a skandináv mítoszokból és mesékből táplálkozik, „A kíváncsi óratörpé”-t, mely jobbára szintén, de legfőképp finn, „A kis hablegény”-t, mely Andersen nyomán íródott, belső rímekkel tarkított mese, s végül „A leprikónok átká”-t, melyben kelta elemek vegyülnek a nordikusokkal, s mely egyben a legkülönlegesebb Varró alkotás ever.
Szerintem az is fantasztikus, hogy Dániel ilyen – legyünk őszinték, heavy metal zenekarokhoz illő – témákat dolgoz fel, de hogy ráadásul micsoda mókás rímeket és izgi kalandokat sző belőlük, az igazán párját ritkító. A verses Edda óta nem sok ehhez fogható született.
Aki sokat olvassa Varró írásait (ideértve a Nők Lapjában sajnos már megszűnt rovatát is, melyben a gyerekei életéből osztott meg mókás epizódokat, ld. Aki szépen butáskodik), az persze a zordon fjordok között zajló jég és események közepette is ráismer Dániel három fiának lába- vagy kezenyomára. S persze Varró nem is lenne önmaga, ha nem tenne rendre a sorok közé oda nem illő utalásokat mai, modern és valóságos dolgokra, szemben ugye a mese képzeletbeli és múltidéző részeivel. Egy-egy poén már-már a Monty Python Gyalog galoppját is eszembe juttatja. Ezek és számos további utalás és apró részlet észrevételéhez és megértéséhez persze megannyi év alatt mocsári hamvas szeder (aka lakka) apró bogyóinak kazlaihoz hasonlóan összeszemezgetett élettapasztalat szükségeltetik, de ne szegje ez kedvét egy szülőnek sem: a romlatlan lelkű gyermekek is jól, mit jól, kiválóan fognak szórakozni e mesék hallgatása közben.
Pláne, mivel a magyar- és világirodalomban, az észak- és nyugat-európai mítoszokban kevésbé jártas olvasónak is jut felfedeznivaló: a történetek egyes szereplői később visszatérnek, különösképp a minden szálat összehozó, utolsó mesében. „A leprikónok átka” megboldogult gyermekkorom egyik meghatározó élményét, a Kaland-játék-kockázat könyveket idézi meg: az olvasó döntésein múlik, merre kanyarodik a történet, mely számú bejegyzéshez kell lapoznia, hogy lássa, mi történik a két kis vikinggel és szárnyas malacukkal, akik az elvarázsolt falujuk megmentésére indulnak. Ebben aztán megannyi, jól bújtatott tanulság és bölcsesség van, és hol a logika, hol a jószívűség, hol egy jól irányzott tasli viszi előrébb a történetet – melyben, bizony, a főhősök akár el is halálozhatnak, ám ez… nem-nem, nincs spoiler, tessék csak végigküzdeni a kalandot!
Mivel magam annak idején sem voltam képes sose a szabályok szerint végigjátszani egy-egy ilyen lapozgatóst, most sem rúgtam fel a régi szép tradíciókat. Így persze némileg kényelmetlen olvasni a könyv ezen részét: minden ujjamat más oldalnál tartani, hogy vissza tudjak lapozni. Viszont aztán lelkiismeretesen végigolvastam az összes bejegyzést, ami esetleg kimaradt, mert kíváncsi voltam, rakott-e bele Varró olyat, amihez nem is vezet út. Nem árulom el, mire jutottam, mindenesetre iszonyú munka lehetett ezt így összerakni, de titkon azt remélem, a költő maga is élvezte, nem csak mi, szerencsés olvasók.
Szerencsések pedig azért is vagyunk, mert ritkán látott igényességű kiadás ez, nagyon jó kézbe venni, és megannyi korábbi Varró kötet illusztrátora, Maros Krisztina is eddigi legjobb Varró-illusztrációit alkotta meg. Szerencsés kalandozást kívánok mindenkinek!
Forrás: ekultura.hu
|