Eredetileg illusztrátor a mesterséged. Ez az első saját mesekönyved? Mit szóltál, amikor először kézbe vetted könyvformátumban? Fura érzés volt, hogy csak az én nevem szerepelt a borítón, hirtelen olyan üresnek tűnt. Hol az író? Ja, az is én vagyok! Büszkeség ez nagyon, mert rengeteg munka van mögötte, még ha ez „csak” egy habkönnyű képeskönyvnek is tűnik az olvasó számára. Egyébként rendkívül elégedett voltam a kiadással, csodaszép lett, igazán jó kézbe venni. A nyomda remek munkát végzett, minden vonal tűéles, és a színek sem térnek el az általam megálmodottól. Az illem tanítását sajnos valami „öreges” dolognak gondolják a legtöbben, amit leginkább a XIX. században csináltak. Olyan jó lenne, ha ez mégis visszatérne újra közénk. Te is így gondoltad, amikor belevágtál a mesekönyv megírásába? Az illemtan, így kimondva valóban öregesnek, idejét múltnak tűnik. De szülőként a legtöbb tiltásunk, tanácsunk is egyfajta „illemtan”, amit az otthonról hozott minta után adunk tovább a legtöbben a csemetéinknek. Csak reménykedni merek abban, hogy a könyv valóban eléri a célját, és lesznek olyanok, akik egészében látják át ennek fontosságát. Szerintem muszáj egészen kicsi korban átbeszélni a gyerekekkel, mit és hogyan illik csinálni a világunkban, hiszen ez jelenti egy élhető társadalom „alapszabályzatát”. Ki más taníthatná meg a gyerekeknek mindezt, mint a saját szülője.  A könyv a szülőket segíti abban, hogy azt, amit ők tudnak, humorosan, gyereknyelven a kicsik is elsajátítsák, és könnyebben megértsék és megjegyezzék. Mit gondolsz, a szülők nagy része tanít illemtant a gyerekének? Igen, szerintem alapjában véve rengeteg mindent tanítunk a gyerekeknek, hiszen már az is illemtan, ha ásítás közben a szánk elé tesszük a kezünket. Ugyanakkor minden családban más a prioritás. Mindenki azt adja tovább, amit ő maga is hozott. Ha egy családban fontos, hogy együtt ebédeljenek, és mindenki várja meg a másikat, akkor valószínű, ezt is viszi majd tovább. De lehet, hogy egy másik családban ez nem annyira fontos, náluk talán arra fektetnek nagyobb hangsúlyt, hogy hallgassák meg egymás mondanivalóját, ne szóljanak közbe. Persze vannak alapvetések is, aminek szerintem igenis mindenkinek fontosnak kellene lenni, mint például az, hogy tartsuk tisztán a környezetünket, hogy a szüleinkkel vagy az idősekkel legyünk tisztelettudóak, hogy a gyengéken ne csúfolódjunk, hogy ne bántsuk az állatokat, és még sorolhatnám... Melyek azok az íratlan illemszabályok, amelyeket a mai gyerekek nem igazán ismernek? Azt hiszem, a tolerancia az, amiről a legtöbbet kellene tanulniuk, de nem feltétlen az ő hibájuk, mint írtam, ez fentről jön. Az élet olyannyira sokszínű és varázslatos, hogy örülni kellene mindennek, ami kicsit más, mint amit már ismerünk, mert ez tágítja a tudatunkat, ettől leszünk befogadóbbak a világra, az újdonságokra. Ettől nyílnak meg olyan horizontok, amelyek eddig ismeretlenek voltak. Ezektől mind gazdagabbak leszünk. Nem kell mindent szeretni, csak el kell fogadni, hogy mások máshogy gondolkodnak. Mi ezt hoztuk magunkkal, a másik tökéletesen mást. De ha összeadjuk, amink van, és nem kivonjuk, akkor az eredmény mindig pozitív lesz. Nemcsak illemszabályokat találunk a mesekönyvben, hanem egyszerű életvezetési tanácsokat is. Mi volt a koncepciód?   Szerettem volna, ha néhány olyan tanács is belekerül, ami ugyan nem szabály, de segíthet könnyebben venni az egyébként stresszes helyzeteket. Ráadásul jó is, ha a sok „csináld ezt”, „ne csináld azt” mellett engedünk némi szusszanást is a gyerekeknek. Relaxálunk egyet a kengurukkal, vagy viccelődünk a cethal fogszabályzóján. A lényeg az lenne, hogy miközben a szülő a gyermekkel a könyvet lapozgatja, ne egy kötelező, nem szeretem érzés alakuljon ki a gyerekekben, hanem játékos, vicces formában beszéljék át az egyébként fontos kérdéseket. Hogyan választottad ki, melyik állathoz milyen gondolatot, gondolatkört társíts? Voltak olyan képek, amelyek adták magukat, mint például a zebra, akinek szintén a zebrán kell átmenni az úton, vagy az egészséges ételek rágcsálásához nyilván valamilyen rágcsálót rajzol az ember, a cickány pedig úgy gondolta, hogy modellt ül a rajzhoz. A változatos étkezéshez kiket is kérhettem volna fel némi szereplésre, mint egy pandát és egy koalát, akik köztudottan egész életükben majdnem ugyanazt eszik. A zsiráf épp elég magas, hogy a maki a fején ülve befogja a wifi-jeleket a dzsungelben, de azért neki sem szabad egész nap a telefonon lógni. A sivatagi róka sivatagi rózsákat locsol, a hangyász pedig ajándékot kap a születésnapjára: egy folyton hangyás tévét. Szóval ezeket a kis gegeket próbáltam kiaknázni a derűs hangulat megteremtése végett. Mi volt számodra a legnehezebb a mesekönyv megírásában? Leginkább az, hogy én általában felnőtteknek írok. Ők értik a vicceimet, a facebookos kis „táborom” már megszokta a nyelvi bohóckodásaimat, hogy mindig mindent kicsavarok, átértelmezek. Kerülöm a giccset, a szájbarágást. Féltem tőle, és valamennyire sajnos be is igazolódott, hogy sokan nem tudják hová tenni a könyvet. Pedig pont az a lényege, hogy játékos formában tanítsuk a gyerekeket, nevetve, felszabadultan. Épp ezért kértek engem fel a feladatra, mint később kiderült. De mint általában, a könyvek meg szokták találni a közönségüket, és ha az olvasók el tudnak vonatkoztatni a szokványostól, ha képesek a képek mögé látni a történetet, akkor megérthetik az Állati illemtan mondanivalóját. És mit élveztél benne a leginkább? Tulajdonképpen szinte mindent. Az ötletelést, a poénkodást, most már hivatalos formában is, a rajzolást is, ahol kipróbáltam a vegyes technikát. Jó volt egy hasznos projektben részt venni, nem csak a magam örömére írogatni. Forrás: barkaonline.hu   Részlet a mesekönyvből Szorgosné Fülenagy Böbének régebben látomása volt egy hatalmas viharban, mikor is a fák azt suttogták hatalmas denevérfüleibe: Konrád..Konrááád... Persze lehet hogy csak villámot látott, és egy kettétörő száraz faág kólintotta fejbe, de onnantól kezdve Böbe meg volt győződve arról, hogy hamarosan aprócska szőrös szuperhős fogja őt mamának hívni. Amikor a kis Konrád megszületett, rögtön látszott rajta, hogy ő más, mint a többiek. Nagyobb is volt, többet is evett, alvás közben sose pisilt be, ami egy denevérnél nem hátrány. És persze ultra hangos volt. Mármint sokkal ultrahangosabb, mint a többiek. Amikor megéhezett, ami gyakran megesett vele, három faluval arrébb is megbolondította a rovarcsapdákat, távolságmérőket és egyszer még a kórház diagnosztikai osztályát is. - Ő lesz az! - mosolygott rá Böbe reménykedve, és máris hímezni kezdte a díszes Konrád feliratokat a kis denevérrugdalózókra. Konrád később is kitűnt társai közül. hamarabb tanult meg repülni, rovarfogásban verhetetlen volt, és messziről kiszimatolta a legédesebb gyümölcsöket.űA csajok fürtökben lógtak rajta, vagy inkább csak lógtak volna, mert Konrád jobban szeretett egyedül lenni. - Mindenki olyan buta- gondolta magában szomorúan. Untatták a játékok, mert mindet megnyerte bármiféle erőlködés nélkül, a kidobós, mert akit kidobott, azt rögtön kórházba kellett szállítani, a tanulás, mert hamarosan sok újat senki se tudott neki mondani, és sajnos untatták a szülei és a testvérei is. Egyszer, amikor már pelyhedzeni kezdett a hóna alja, elhatározásra jutott, és Böbe elé állt: - Édesanyám, süssön nekem hamuban sült pogácsát, én elmegyek világot látni! - Miféle beszéd ez Konrádkám? - nézett rá ijedten az anyja. - Nem tudom, egy mesekönyvben olvastam, de jó szövegnek tűnt- mosolyodott el Konrád, hogy kicsit megnyugtassa az asszonydenevért. - Csak egy kis szúnyogpörkölt van itthon- motyogta Böbe, és a kötényét morzsolgatta. - Semmi baj jóanyám, úgyis csak jelképes mondatnak szántam. Kicsi nekem ez az erdő, elrepülök szerencsét próbálni. - Tudtam, hogy eljön ez a nap, csak sose gondoltam, hogy ilyen hamar -dörzsölgette szemeit Böbe. - Várj, hozok neked valamit- mondta hirtelen, majd beszaladt a szobába, és egy hatalmas, fekete palásttal a kezében tért vissza. - Ez meg micsoda? vonta össze szemöldökét Konrád. - Egy köpeny, amit már egy ideje varrogattam neked. Már majdnem készen van, csak a K betű hiányzik róla, ha megvárod, még gyorsan azt is ráöltöm neked. - De anya, manapság senki nem hord ilyen cuccokat. - Hát persze, mert csak a szuperhősök hordanak! És te is az vagy! - Ezt már megint melyik konzerv tetején olvastad? - komorodott el Konrád, mert régóta sejtette, hogy az édesanyja túlzott reményeket dédelget vele kapcsolatban, most mégis kicsit megijedt, hogy komolyabb az eset. - Anya, ki kell ábrándítsalak, én nem vagyok szuperhős! Csak egy egyszerű denevér. És most elmegyek világot látni. Hamarosan üzenek neked, csak figyeld a jeleket az égen! - Tudtam- mosolyodott el Böbe, de azt nem, hogy Konrád csak viccelődni próbált. Ezek szerint nem sikerült. Hiába, a denevérek se mind értik a humort. Konrád azért megvárta a kis lócán, hogy a köpenyre felkerüljön a hatalmas "K" betű, addig megette a maradék szúnyogpörköltet is a kis lábaskából, hogy ne kelljen annyit mosogatni utána. - Ez jó volt, de most már mennem kell- mondta, majd magára kapta a köpenyt, széttárta szárnyait, és kiröppent az ablakon. Atletikus termete csillogott a napfényben, Konrád érezte a szabadság szelét, ahogy belekapott dús hajába. Majd a köpenybe. Majd a köpeny a lábára csavarodott. Ettől Konrád hirtelen megzavarodott. kapkodni kezdett a szárnyaival, de csak azt érte el, hogy a hatalmas köpeny most már totálisan körbecsavarta, és jóféle krumplis zsákként zuttyant a málnabokrokba. Még szerencse, hogy senki se látta, mert épp focibajnokság volt, és mindenki a döntőt nézte a tv-ben. (persze Konrádot a foci nem érdekelte, és bármennyire is könyörgött neki régebben a helyi Dene-Véres Fociklub, sosem lett belőle se futballista, se ultra.) Konrádot ez a kis lepottyanós incidens sem tántorította el attól, hogy most aztán jól meglássa a világot, amit eddig még nem. Szépen összehajtogatta a köpenyt, és egy helyi segélyszervezetnél leadta, hátha valaki jobban fel tudja használni. A segélyszervezet örült a felajánlásnak, mert épp lepedőhiányban voltak, így boldogan fogadták az adományt. Konrád azért leszedte a K betűt, és a tárcájába tette, majd újra nekivágott az új világok meghódításának. Nem mondhatnám, hogy rögtön minden összejött neki, még azt sem, hogy három próbatételnek kellett megfelelnie. Igazából rengeteg próbatétel várta a városban. De mint tudjuk, kitartó és nagyon okos denevér volt. Gyorsan rájött, hogy mi az, ami a leginkább érdekli, elvégezte az orvosi egyetemet, és az orvosi képalkotó módszerekből írta szakdolgozatát. Később egy magánkórházban helyezkedett el, és fantasztikus fizetéséből támogatta Böbét és számos testvérét. Háromszor futotta le az ultramaratont, és feleségül vett egy híres színésznőt, de a nevét nem írom le, mert úgyse ismerünk egyetlen denevérszínésznőt sem. Ha látod az égen a világító K betűt, tudd, hogy Konrád valahol a közelben van. Vagy Böbe. vagy valaki, aki ezzel szórakozik. Tanulság vajon kell-e egy olyan mesébe, ami nem is mese valójában?