— Ostoba, képmutató népség! — morogta magában Róka koma, miközben egyre nyilalló, bal hátsó lábát nyalogatta. — Lesántultam, de csakazértis megtáncoltatlak benneteket! Meglapult a parti bokrok alján, amíg erdő-mező el nem csendesült. Másnap pedig botra támaszkodva kisántikált a mécsvirágos tisztásra, leült a fatönkre, és ingatni kezdte nagy búsan a fejét: — Hej, szánom-bánom! Hej, szánom-bánom! Jól számított! A szajkó most is mindjárt észrevette. — Mit beszélsz? — röppent közelebb, mert azt hitte, rosszul hallott. — Én csak azt, hogy szánom-bánom amit rosszul tettem — sóhajtozott a róka, és még egy könnycseppet is kipréselt a szeméből. — Ugyan, mi ütött beléd? — próbált szemtelenkedni a szajkó, de azért meglepődött. — Váramat feldúlták, engem halálosan megsebeztek, és nemsokára vé­gem! — siránkozott tovább Róka koma. — Csalánba nem üt a mennykő! Meggyógyulsz te egykettőre! — Soha! Legfeljebb újholdig viszem. Már bele is törődtem, mert ilyen nyomorultul nem kívánok élni, csak az bánt, hogy nem tudom, ki legyen az örökösöm. — Örökösöd? ... Hát nincsenek fiaid? — Ki tudja, hová lettek! Valaki mást kell kiválasztanom, aki megérdemli az örökséget. De ki legyen az? Uccu világ! ... több se kellett a szeleburdi szajkónak. Nem telt belé egy falevélhullásnyi idő, máris mindenütt elújságolta, hogy Róka koma a végét járja, s hogy éppen most keres a vagyonára méltó örököst. No, össze is hajoltak a tapsifüles fejek a lucernásban, izgatottan totyog­tak-kotyogtak a fogoly- és fácántyúkok a fűben. Még borzék is összedugták a fejüket, mert a rókát megvetették ugyan a bolhás bundája miatt, de hát az örökség egészen más dolog! Nem kellett sokáig várnia őkelmének, hogy az első látogatók elébe top­panjanak. Jött az üregi nyulak küldöttsége: — Mindig őszinte tisztelőid voltunk — hajlongott nagyokat a vezérnyúl. —Csakis ez a mélységes tisztelet késztetett arra, hogy nagy ívben kitérjünk az utadból. De most ... Nem tudta befejezni, mert eléje tolakodott egy kiálló fogú mezeinyúl asszonyság. Egész sereg gyerekét hozta, és mondókát mondatott velük ar­ról, hogy milyen derék négylábú a róka, gyöngék támasza, vigasztalója. Róka koma alig bírta visszatartani a nevetését. Ezer szerencse, hogy a vadgalambok hangosan turbékoltak a feje felett. Azok is azt búgták, mennyire szeretik. De már jött is a borz, pereputtyostul, és valósággal félresöpörte a nyu­lakat. — Senki sem tudja jobban, kit veszít veled az erdő, mint éppen mi, akik mindig jó szomszédaitok voltunk! — Áhá! — gondolta a róka —, csak éppen vén bolhásnak csúfoltatok, és amikor egyszer elrontottam a gyomromat, még a savanyú szőlőt is sajnáltá­tok tőlem! Hangosan persze nem szólt. Hagyta, hogy körülhízelegjék, foglyok, fácá­nok körültipegjék és elsopánkodják, hogy mi is lesz ezután a fészkeikkel, ha nem lesz, aki látogassa. Ó, ó! ... Akkora szemforgatást, komédiázást csaptak, amilyet még a százéves tölgyfa sem látott. No és a szajkó? A haszontalan egész nap a róka érdemeit sorolta, fűnek-fának. Hanem a róka egyszer csak szomorút legyintett a megperzselt farkával: — Elég, elég, drága tisztelőim! Jólesik a szép szó, de nem segít rajtam. Hagyjatok sorsomra, mert róka létemre igazán nem kívánhatom, hogy bár­melyikőtök is halálom napjáig hajlékába fogadjon, megetessen, megitas­son, megápoljon, és utolsó óráimat bearanyozza. — Dehogynem! — kiáltott fel a borz. — Költözz csak be az én váramba, érezd magad otthon! Mi majd összehúzzuk magunkat arra a kis időre. — Köszönöm — rebegte a róka. — Már ez is nagy segítség, de sajnos, te bogyóevő vagy! — Majd mi ellátunk tojással! — lelkendeztek az ostoba foglyok és fácánok. — Legfeljebb kevesebbet költünk ki, úgyis sokan vagyunk! A nyulak sem akartak háttérbe szorulni. Az üregiek elvállalták, hogy mindennap hordóban szállítják a rókának a legfrissebb gyöngyharmatot, amíg kificamodott lábán a mezeinyúl asszonyság cserélgeti a patakvizes borogatást. S végül a szajkót arra vette rá az agyafúrt ravaszdi, hogy bun­dájából a temérdek bolhát kiszedegesse. Régen volt ekkora futkosás az erdőn! Hét nap, hét éjjel versengett egy­mással a díszes társaság. Róka koma úgy élt, mint egy kiskirály: virágból volt a derékalja, egymást érték a látogatói. Meg is gyógyult a lába, szép kerekre megnőtt a pocakja a sok finom madártojás rántottától, naphosszat való lustálkodástól. Mire az újhold sarlója megjelent az égen, minden búját, baját kiheverte. De már akkor körül is vették az ápolói. Izgalmukban a saját lábukat tipor­ták, hiszen mindjárt eldől, hogy ki lesz az örökös! A nyulak majd kitépték a bajuszukat, a borz a mellét verte, hogy ki, ha ő nem?! — Hogy érzed magad? — kérdezte sírós hangon a mezeinyúl asszonyság, mire Róka koma elvigyorodott: — Kitűnően! Fürgébb vagyok, mint rókalegény koromban, és ezt mind nektek köszönhetem, mert olyan haszonlesők voltatok, hogy még az eszete­ket is otthon felejtettétek. — Micsoda? — pattant fel dühösen a borz. — Becsaptál minket? — Jaj nekünk, talán még örökség sincsen? — visítoztak a nyulak. — Dehogyis nincsen! — nevetett a ravaszdi. — Tudom én, mivel tartozom nektek. Tanuljátok meg, hogy bajban még nagyobb róka a róka! Ezt az arany tanácsot hagyom mindannyiotokra, hiszen valamennyien megérde­meltétek! S uccu! — mielőtt azok felocsúdtak volna, villámgyors surranással eltűnt a bozótban. Azt hallottam, hogy más vidéken épített várat magának. De ezt már nem a cserfes szajkó mesélte, mert erről a furcsa esetről még ő is inkább hall­gat...