“… Bab Berci nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt… mit orr?! Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem, a Mohendzsorádo az nem hegy, az egy romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális, Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmilyen fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott.”   Az önállóan is olvasható történetekből összeálló meseregény telis-tele van szürrealisztikus, groteszkül bájos elemekkel, ötletekkel, epizódokkal. Nem hiányzik belőle az izgalom sem, hiszen előfordul olyasmi is benne, hogy a Fiút a gonosz királylány halálra ítéli, hiába könyörög az neki szívhez szólóan (a kivégzésre persze, többek közt Bab Berci ravaszsága révén, nem kerülhet sor). A legvonzóbb a mű nyelvi humora: Bab Berci és ismerősei pompás okoskodásai, csavaros észjárása, nyelvészkedő hajlama nemcsak a kicsiket, a felnőtteket is jól elszórakoztathatja.