Ekkor a bálna szinte egy szempillantás alatt hatalmasra nőtt, közel a tízszeresére, és lecsusszant a talapzatról. Félre kellett ugraniuk, nehogy elsodorja őket. Luca visított örömében. – Látod, működik! Mondtam én! – kiáltozta Dominiknak. – Dédapám varázsigéje működik! Csak eddig nem jó helyen használtuk! A bálna a lendülettől a víz felé csúszott, és amikor a hurkos végű kötélhez ért, amivel Beton tata kipányvázta a SÜN-t, egyetlen mozdulattal leakasztotta a szájával a botról. Addigra kisebb tömeg gyűlt össze a parton. A napozók felálltak a törölközőkről, a fürdőzők pedig odaszaladtak, mert ilyet még egyikük sem látott.  A bálna már a vízben volt, a kötelet néha elengedte, és furcsa hangokat adott ki. Magasakat és mélyeket is, sokkal változatosabbakat, mint a denevérek vagy amit Cicuskám szokott. Olyan volt, mintha beszélne. – Vajon mit akar? – kérdezte Luca. – Csak megköszönte, hogy kiszabadítottátok! – mosolygott a fánkárus nő. Luca csodálkozott, hogy a fánkárus nemcsak az emberi nyelveket ismeri, hanem még a bálnákét is. – Most azt mondja, hogy szeretné, ha vele mennétek – folytatta a fánkárus nő, mert a bálna többször is nagyot csapott a farkával. Tényleg úgy tűnt, hogy hívja őket. Még a SÜN-t is megrángatta a kötéllel, hogy mutassa: ebbe a szerkezetbe kell beleülnötök! Még sosem volt ennyire szükségük Turbó mama gyorsaságára. Egyetlen perc alatt összecsomagolt és bepakolt mindent. A ruhákat, a tábori tűzhelyet, a gyorsan kötő szuperbetont, a sátrakat és az összes apróságot, még a légmentesen zárható vécédobozt is, mert nem tudhatta, hogy mennyi ideig lesznek távol. Természetesen az ennivalót meg a vizes palackokat is kivette a gödörből, csak a betonkerekeket hagyta hátra, nekik most úgyse kellett, és így legalább a fánkárus nő szép színesre festheti a tetejüket. – Indulhatunk? – kérdezte nevetve, amint készen lett. Abban a pillanatban, ahogy mindnyájan beszálltak, a bálna meghúzta a kötelet, és a SÜN becsusszant a tengerbe. Hallották, hogy a tömeg éljenez, és mielőtt lemerültek volna, még látták, hogy a fánkárus nő mosolyogva integet nekik.   Bálnakaland – Szerinted hova megyünk? – kérdezte Luca. – Fogalmam sincs – felelte aggódó hangon Dominik. – De a fánkárus nő azt mondta, hogy ha a bálna varázsigékkel szabadul ki, akkor örökre kiszabadul. – Ajaj! – szólalt meg Beton tata hátulról. – Az élelmünk és a vizünk csak egy hétre elég – mondta Turbó mama is. – Minyáu! – nyávogta erre Cicuskám, mert hallotta, hogy valami élelmet emlegetnek. Elhaladtak a sziklás part előtt, aztán az óceán közepe felé fordultak. Luca először kormányozni próbált, de hamar rájött, hogy úgyis arra mennek, amerre a bálna húzza őket.      Úgy tűnt, határozott célja van. Luca elengedte hát a kormánykereket, és fellapozta a tengeri útikönyvet.   – Az iránytű azt mutatja, hogy Grönland felé megyünk – mondta Dominik. – Hát persze, mert ez egy grönlandi bálna – felelte Luca, és olvasni kezdett. Az útikönyv azt írta, hogy a grönlandi bálna viszonylag lassan úszik, ennek ellenére ők elég gyorsan szelték a vizet. Nemsokára egy delfincsapat szegődött melléjük. Élvezték a látványt, de csak rövid ideig tartott, és később már semmilyen nagytestű állattal nem találkoztak. Dominik szerint azért, mert a bálna elől még ők is félreállnak. Illetve félreúsznak. Néhány óránként a bálna elengedte a kötelet, olyankor a tengeralattjáró feljött a víz színére. Az első alkalommal nagyon megijedtek, azt hitték, örökre ott kell lebegniük az óceán közepén, de akkor a bálna újra húzni kezdte a SÜN-t. Szárazföldet mindössze egyetlen alkalommal láttak, egy nagy, zöld szigetet. Amikor a sziget közelében lemerültek a mélybe, lélegzetelállító látványban volt részük: ahogy kikapcsolták a SÜN lámpáit, a korallok gyönyörű, fluoreszkáló fényben pompáztak. Hat éjszakát és közel hét napot töltöttek egyfolytában a vízen. Azt hitték, sosem ér véget az utazás. Ahogy telt az idő, egyre hidegebb lett. A hatodik napon már nemcsak az összes pulóvert, de a sálakat, a nagykabátokat és a kesztyűket is fel kellett venniük. Nagyon örültek, hogy Turbó mama ilyen előrelátó volt. Luca és Dominik még az aranybetűkkel hímzett tengerészsapkákat is téli sapkákra cserélte. A hetedik nap kora délutánján a SÜN újra megállt. Amint felemelkedtek a víz színére, fehér partot pillantottak meg. A part felett sirályok köröztek, előtte hatalmas jégtábla úszott, telis-tele fókákkal. – Szerintem megérkeztünk! – nevetett Luca hosszú idő után most először. – Ez Grönland. – Szerintem is – mosolygott Dominik. Még körülbelül egyórányit haladtak a felszínen, amikor meglátták a hóval borított kikötőt.    Halászhajók és csónakok álltak benne. A bálna behúzta őket az öbölbe, aztán elengedte a kötelet, és az orrával akkorát lökött a tengeralattjárón, hogy az kicsúszott a partra.  Amint kiszálltak, Dominik megborzongott. – Itt még nagykabátban is hideg van – fordult a tenger felé. A bálna éppen akkor integetett a farokuszonyával, mintha csak búcsúzkodna. – Siet a többiekhez – mosolygott Luca, elégedetten. A szán A kikötőben két eszkimó férfi állt, prémbundát viseltek, és ők is figyelték a bálnát, ahogy távolodik. Érthetetlen nyelven beszéltek, viszont elég barátságosnak tűntek. Mosolyogva mutogatták, hogy szívesen segítenének elvontatni a tengeralattjárót. – SÜN – mondta Luca. – SÜN – mondták az eszkimók is, és nevettek. Aztán egyikük nagyot füttyentett, mire a kikötő végéből három kutya farkcsóválva előhúzott egy ütött-kopott szánt. Az eszkimók a szán hátuljára akasztották a tengeralattjáró kötelének hurkos végét, felültek, és intettek nekik, hogy jöjjenek ők is.   Mindnyájan elhelyezkedtek, de hiába vártak, a szán nem indult. Éppen csak megmoccant.  Úgy tűnt, a három kutyának túl nagy a teher.  – Van egy ötletem – mondta Luca. – Segítesz, Cicuskám? A macska Lucára nézett, és mintha csak értené, mit akar a kislány, kedvetlenül bár, de leugrott Turbó mama öléből. Jó nagy ívben megkerülte a szánt, és a fogat elé állt. Amikor a kutyák megpillantották, utána vetették magukat. A szán megrándult, és elindultak. Cicuskám futott elől, a szán haladt a nyomában. Szerencsére a havon nem volt szükség kerekekre, a SÜN remekül csúszott a hasán, a csupasz tengelyek pedig egyenesben tartották. A település közel volt, ilyen sebességgel néhány perc alatt odaértek. A kikötőnél enyhe emelkedő kezdődött, és ahogy haladtak felfelé, a dombok között egyre több épület látszott: kékek, sárgák, bordók, zöldek. Nemsokára egy egész színes kisváros bukkant fel előttük. Amint beértek a közepére, Cicuskám gyorsan irányt váltott, és beszaladt a legközelebbi ház udvarába. Abban a pillanatban, ahogy eltűnt a szánhúzó kutyák szeme elől, a SÜN megállt. Az eszkimók nevettek, és közben elismerően bólogattak, hogy milyen okos ez a macska, és hogy Luca milyen jól kitalálta ezt az egészet.   vissza a kezdő olvasókhoz