A semmiből pattant elé. Nem számított rá, ahogy senki másra azon a nyugalmas órán, amikor a madarak már el-fáradtak az egész napos dalolásban, és még egy utolsót für-dőztek az egyre halványuló fényben. Magnusz feje fölött sátorként borultak össze a fák, a zölden zizegő levelek kö-zött meg-megcsillant a késő nyári napsugár. Ám ő nem tö-rődött sem a fénnyel, sem a levelekkel. Csak az előtte álló alakra figyelt, akinek fenyegetően villant a szeme a bokrok árnyékában. Magnusz erősebben szorította a kard markolatát. Izgalom borzolta a szőrét, és régmúlt csaták emléke villant az eszébe. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze az idegent, mi járatban, és milyen szán-dék vezérli itt az erdő mélyén, amikor egyszer csak…   – Ááááááá… Magnusznak felpattant a szeme. Tüstént kiegyenesedett. Amint körbekémlelt, semmivé foszlott az erdő és az árnyékos ösvény, még a villogó szemű idegen is hal-ványuló álomkép maradt csupán. Csak a kardja volt va-lóságos, amelyet a tarisznyája alá dugott, a tarisznyáját pedig a feje alá, amikor a mező szélén úgy határozott, hogy leheveredik, és pihenteti egy kicsit a szemét. Akkor már napok óta bandukolt. Ő maga sem tudta, merre vezet az útja, csak annyit határozott el, hogy soha nem fordul vissza, és abba az irányba tart, ahol a nap regge-lente felkapaszkodik az égre. Gondosan elkerült minden lakott települést: erdőkben tekergett, és zúgó patakokon kelt át. Azt ette, amit útközben talált, és nem bántott senkit, cserébe elvárta, hogy őt se bántsák mások. Most viszont olyasmivel találta szemben magát, ami még az ő sok csatához szokott szemének is szokatlan látvány volt. Egy marék tüske állt ki a lábából, nem messze tőle pedig egy gombócba tekeredett alak terült el a fűben. Jajveszékelése messzire szállt a mező felett. – Jajajajajaj… Az almácskáim! Hová gurultak a kicsi almácskáim? Magnusz az álom utolsó maradékát is kitörölte a szeméből. Halk szisszenéssel kihúzta a tüskéket a combjá-ból, és kíváncsian szemlélte azt a mókás, ideges alakot, aki hasra fordulva kotorta elő a bokrok alá gurult fony-nyadt almákat. – Megvagytok! – suttogta diadalmasan, és gyorsan a nadrágzsebébe süllyesztette a ráncos gyümölcsöket. Talpra ugrott, leporolta a ruházatát, és már épp indult volna, amikor észrevette az őt vizslató szempárt. – Felébresztettelek volna? – kérdezte. Hangja félszeg volt, de Magnusz némi vidám szemtelenséget vélt kihal-lani belőle. A macska nagyvonalúan legyintett. – Semmiség. Csak épp a legszebb álmomból zavartál fel. A süni széttárta a karját. – Nem tehetek róla. Sietnem kellett. Ami azt illeti, még mindig sietek. Élet-halál kérdése – tette hozzá bo-csánatkérőn, majd tekintete a láthatárt fürkészte. Or-rocskája idegesen megvonaglott. – Az a két kis vacak alma? Amiatt van ez a nagy roha-nás meg haddelhadd? – kacagott fel Magnusz, majd hát-rafordult ő is, de nem látott semmi szokatlant. A mező fölött álmoskásan rezgett a délutáni levegő, és a virágok még egy utolsót sóhajtottak, mielőtt lassan összezárták volna szirmaikat. Magnusz nyújtózott egyet, hátát gör-bítette, és nagyot ásított.Ekkor viszont meglepő hang ütötte meg a fülét. Mint-ha valaki morgott volna. A hang a süni felől érkezett. – Ez meg mi volt? A süni vállat vont. – A gyomrom. Korog. Magnusz elgondolkodva nézett végig a sünin, aki eltökélten állta a tekintetét. Meg kell hagyni, sovány kis sünlegény volt. Magnusz tudta, ha netán arra kerülne a sor, fél kézzel is elbánna vele, csak azok a fránya tüskék ne állnának ki a hátából. A pantallója viszont úgy lógott rajta, mint egy kopott kék harang. A fejébe apró kalapot húzott, amin egy törött szárú kankalin fityegett. Magnusz szívesen odanyúlt volna, hogy kihúzza a tönkrement kalapdíszt.  A mezőn sárga, piros és kék pacákban nyíltak a vadvi-rágok, orra még most is tele volt az illatukkal. Bátran vá-laszthatott volna közülük egyet, de nem moccant. Nem akarta megijeszteni a sünit, akinek szemlátomást kisebb gondja is nagyobb volt egy törött szárú kankalinnál. – Megeheted az almáidat – vetette oda könnyedén a sünnek, aki erre nagyot nyelt, és a fejét rázta. – Nem tehetem. A kislányomnak viszem, aki…  A mondatot viszont már nem tudta befejezni. Ráspolyos hang csattant az egyik bokor mögül. – Még hogy viszed? Inkább lopod, te alávaló kis tolvaj! Magnusz a kardja után nyúlt, de a fák mögül előlépő menyétek szemlátomást túlerőben voltak, és sötét ábrá-zatuk semmi jót nem ígért. A magasabbik mancsában bot volt, amit most fenyegetően megpörgetett, és nem sok híja volt, hogy kupán verje vele a tömzsi alacsonyab-bat. Szerencsére az még épp időben lehúzta a fejét.     – Bürök, te anyaszomorító – sziszegte társa felé a zö-mök menyét. A magasabbik meghunyászkodva hátrált egyet. – Bocsi, Finta! Reggel még egész jól ment.   A Finta nevű a szemét forgatta, majd sokatmondóan a derekára tekert ostorra csapott. Magnusz nem látta, de érezte, hogy a süni közben gyorsan a háta mögé oson.  A kis állat egész testében reszketett. – Nem tudjuk, ki vagy, de veled semmi dolgunk! – vetette oda Magnusznak a tömzsi menyét. – Jobban teszed, ha csendben odébbállsz! Nekünk csak az az enyves mancsú sündisznó kell, a többit elintézzük. Csábító volt a menyétek ajánlata. Végül is, ő csak egy egyszerű vándormacska, és rég maga mögött hagyta már a harcos mindennapokat. Belefáradt az örökös csetepa-tékba. Különben is, mi köze ehhez a sünihez? Semmi. Öt perce sem ismeri. A tüskés hátú egyszerűen belébotlott, miközben ő az igazak álmát aludta a mezőn. Hát nem lenne jobb békésen továbbállni, nyakába venni megint a világot? Tekeregni, kószálni, nem törődni semmivel? Magnusz már a tarisznyája után nyúlt volna, valami mégis visszatartotta. Bátran a két menyét szeme közé nézett. – Mi rosszat tett veletek ez az ágrólszakadt kis sün? – Velünk aztán semmit – heherészett a zömök Finta. Társa némi késéssel beszállt a kacarászásba. – Csak épp a nagy Kampót lopta meg ez az alávaló kis tolvaj!   Magnusz hátrafordult, és az ajkait összepréselve, de jól hallhatóan megkérdezte a sünit.– Ez igaz? Tényleg megloptál valami Nagykampót? A menyétek dühösen prüszköltek. – Nem Nagykampó! Csak Kampó! Magnusz visszafordult az egész testében reszkető sünhöz: – Megloptál valami Csakkampót?  A menyétek a homlokukra csaptak. Bürök elfelejtette, hogy a botot még mindig a mancsában szorongatja, így azon nyomban kupán vágta magát. A bokorba esett.  Amíg Finta a társának segített, Magnusz a sünihez fordult, aki idegesen magyarázni kezdett. – Az igaz, hogy loptam, de csak azt vettem vissza, ami az enyém. A környéken elapadtak a források, az erdőben szárazság pusztít. Nincs mit ennünk, lassan feléljük már az utolsó tartalékainkat is. Az állatkölykök sírnak, gyak-ran csak gyökeret tudnak rágcsálni. Néhány hete feltűnt ez a Kampó nevű alak. Egy földikutya vagy miféle. Azt állítja magáról, hogy valami nagy mágus, és a varázserejével újra vizet fakaszt a Hét Domb között. – És? – türelmetlenkedett Magnusz. A szeme sarkából látta, hogy a menyétek kikászálódnak a bokrok közül, és fenyegetően közelebb lépnek. – Minden ehetőt be kell szolgáltatnunk neki. Aki nem engedelmeskedik, azt börtönbe zárják Kampó fogdmegjei. Ezek itt… – suttogta a süni, és még közelebb lépett Magnuszhoz.  A vándormacska már épp emelte volna a mancsát. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, szót ért a menyétekkel. Mondani azonban már nem tudott semmit. A kobakján nagyot koppant valami, amitől a nappali világosságot hirtelen puha, álomtalan sötétség váltotta fel. Eldőlt, mint egy liszteszsák. Bürök közben egy valódi zsákot dobott a kapálózva tiltakozó sünire, Finta pedig felemelte Magnusz kardját, és óvatosan kihúzta a hüvelyéből. Kedvtelve nézegette magát a fémlapban, majd az ájultan heverő macskára vigyorgott. – Én mondtam, hogy jobb, ha odébbállsz. De te nem hallgattál a jószívű Fintára. Most aztán nyakig vagy a szószban – heherészett, és az ostor mellé csatolta a kardot. Bürök a vállára vetette a zsákot, amely úgy tekergőzött, mintha egy rakás kígyót rejtettek volna el benne. Finta a vállára csapott, amitől kis híján megint a bokrok közé zuhant. – Irány haza, Bürök! Bűzös borz legyek, ha Kampó nem örül majd ennek a váratlan kis meglepetésnek.   vissza a sorozathoz