Azzal a szájába tömte az almáspitét, amit anya otthagyott, mikor elrohant a pályaudvarra. Mici nagyot sóhajtott. Körülnézett  a szobában, még a dívány alá is bekukucskált. - Félixet keresed? - kérdezte apa. Mici bólintott. Megnézte a folyosón is, de a kismacska sehol nem volt. Végül az ágyon találta meg, ott aludt összegömbölyödve. Mici a karjába vette a fekete gombolyagot és visszabattyogott a nappaliba. Jól befészkelte magát apa mellé a díványra. - Mi volt ma a suliban? - kérdezte apa, és átkarolta Micit, a másik kezével meg előhalászta az újságot. - Majdnem elrepültem, úúúúgy fújt a szél! Az iskola felé kitárt karral szaladt, hátha felkapja a szél. Olyan vadul tépte és ráncigálta.  - És? - kérdezte apa. - Felrepültél végül? - Igaziból sajna nem - tűnődött Mici. - Az emberek nem tudnak repülni, tudod. - Nem mindig volt ez így - mondta apa. Félrerakta az újságot és belekortyolt a teájába. - Réges régen az ég tele volt repülő teremtményekkel - apa hátrahajtotta a fejét, és felnézett a plafonra. - Odafönn, a levegőben találkoztak az emberek mindennel, ami még tudott repülni. Repülőkkel, seprűnyélen lovagló boszorkányokkal, repülő gyíkokkal... - Madarakkal, papírrepülőkkel, kosárlabdákkal, teniszlabdákkal, pingponglabdákkal... - szólt közbe Mici. - Vízilabdákkal, kézilabdákkal, és így tovább - folytatta apa, és letette a csészéjét. - És repülő csészealjakkal! - kiáltott Mici. - Meg - paskolta meg Félix orrát apa - nyulakkal. Hétvégénként a nyulak szerettek családostul sétarepülni, szép sorban egymás után. Nem is létezett az a szó, hogy sétálgatni, csak az, hogy sétarepülni. A szamarak, tehenek, lovak, sőt, az orrszarvúak is tudtak repülni. Az orrszarvúak ráadásul nagyon kövérek, úgyhogy jó nagy szelet kavartak. Ha éppen véletlenül elrepült melletted egy orrszarvú - vett apa nagy levegőt, felfújta az arcát és nagyot fújt - előfordult, hogy elkapott a heves széllökés, és a földhöz vágott! Mici elgondolkodott. Talán amikor ma reggel majdnem felkapta a szél, éppen egy orrszarvú repült el felette? De azért csak észrevett volna egy repülő orrszarvút! Megpróbálta elképzelni, milyen lehet egy orrszarvú mellett repkedni. - Akkoriban még mindenki tudott repülni? Apa bólintott. - Még szép. Még Elza néni is. Minden reggel egy csapat színes lepke kísérte el bevásárolni. A lepkék mindenféle érdekességet meséltek neki a virágokról. Elza néni innen tudta meg, hogy minden virágnak saját hangja van, amit csak a pillangók hallanak. A világoskékeké olyan, mint a fuvoláé, a sárgáké, mint a trombitáé, a pirosaké, mint a hegedűké. Amikor egy pillangó virágról virágra repül, közben állandóan egy kis dallamot hall. És a barátaival egy meleg nyári napon simán kitesznek egy szimfonikus zenekart! Amit mi, emberek, sajnos nem hallunk... Apa hirtelen félbehagyta a mesét, és előhalászott a kisasztalról egy képeslapot. - Elza néni - folytatta, míg a képeslappal játszadozott - akkoriban mindig Mallorcára repült az Alpokon át. Egy barátságos sas kísérete el általában, aki éppen ugyanarra igyekezett. Mici tudta, miért éppen ez jutott apa eszébe. Elza néni írta a képeslapot. Tényleg az állt rajta a néni girbegurba írásával: Épp az Alpok felett repülök Mallorca felé. De persze Elza néni nem egy sassal repült, hanem egy repülőgépen, sok-sok emberrel együtt. - Hogy lehet egyáltalán... repülő nélkül repülni? - érdeklődött Mici, és mutatóujjával gyengéden megcirógatta Bercit tappancsát. - Csak eleget kell gyakorolni - felelte apa gondolkodás nélkül. Nyújtózkodott egyet, megropogtatta a csontjait, és körözött egyet-kettőt a kezével. - Jó kis hasizom, erős váll - ennyi kell csak. Minden kicsit is sportos ember tudott repülni régebben. Apa mostanában reggelenként néha úszni járt, sőt, ma még egy konditerembe is lement. Mici látta, hogy nagyon büszke magára. Aztán felállt a díványra, kitárta a karját, és zuhanórepülésre készen kérdezte: - Sisak kellett? - A szabályok szerint igen - azzal betömte az utolsó, óriási falat sütit a szájába. - D smki sö trtotta bö. - Micsoda? Nem értem! - kiáltott fel Mici, és oldalba bökte az apját. - De senki sem tartotta be - ismételte meg apa, miután végre lenyelte a falatot és ivott rá egy korty teát. - Épp ezért mindenhol légi rendőrök cirkáltak. És ennek ellenére folyton sisak nélkül száguldoztak mindenféle repülő teremtmények, és bang! - Mici apja nekikoccantotta a fejét Miciének. - Időnként egész komoly baleset lett a vége. - És hogyhogy ma már nem tudnak repülni az emberek, csak a madarak meg a méhek? - kérdezte Mici. Apa megvonta a vállát. - Valaki így rendelte el - elgondolkozott. - Talán a világjobbítók. Igen, pontosan, biztosan a világjobbítók voltak! Mici még sosem hallott a világjobbítókról. Mindegy, hagyta apát beszélni, néha olyan furcsa dolgokat talált ki. - Az történt ugyanis - mesélt tovább apa -, hogy miközben a levegő csak úgy nyüzsgött a lényektől, a föld mintha csak kihalt volna. Az égen már összetorlódtak a repülő emberek munkába menet, fejjel egymásnak ütköztek. Ha felhős volt az ég, és nem lehetett semmit látni, akkor tört csak ki az igazi káosz. A földön viszont szinte senki se volt már. Ami odalent történt, senkit sem érdekelt. Mindent odahagytak az emberek. A gyárban mozdulatlan álltak a gépek, a házakon átjárt a huzat. A földeket nem művelte senki, a fű magasra nőtt. Az utakat olyan magasan felverte a gaz, hogy nem lehetett közlekedni. Apa kis szünetet tartott. Mici megbökte: - És aztán? - türelmetlenkedett. - Mi történt, miért nem tudnak már az emberek repülni? Apa nagy levegőt vett, felfújta az arcát és sóhajtott. - A világjobbítók mind összegyűltek, hogy megbeszéljék, mit lehetne tenni. Nem lenne jobb, ha az emberek mégis inkább csak a földön élnének? És miközben ezen morfondíroztak, találtak egy panaszlevelet a postaládájukban. Azok az emberek írták, akik a földön maradtak, és amikor vasárnap sétálni mentek, nem tudtak átkelni a magas füvön. A levélben ez állt: A sétarepülés igazán szép dolog, de őszintén szólva, kedves Világjobbítók, most már igazán szeretnénk megint sétálgatni is néha! Meg aztán: nagyszerű látvány a repülő béka, de szeretnénk végre ugráló békákat is látni! - Meg szaladgáló hangyát! - kiáltott közbe Mici. - És mászó gilisztát! Apa kipillantott az ablakon, és hozzáfűzte: - És különben is, szeretem, ha a madarak nemcsak összevissza röpködnek, hanem néha a fákon ücsörögnek és énekelnek. - Én meg az olyan macskákat, akik nem az égben röpdösnek, hanem csakúgy fekszenek az ölemben és alszanak. Mici nagyot ásított és megsimogatta Bercit, aki még mindig az ölében feküdt, és egész halkan dorombolt. - Hát pontosan - mondta apa, és ő is elnyomott egy ásítást. - Ezért ma már csak a madarak és a bogarak tudnak repülni. - Meg az újságok - kiáltott Mici, és felkapta apa újságját, és feldobta a levegőbe. - Ja persze, az újságokról egész megfeledkeztem - dörmögte apa a szemét forgatva. Mici megfogta Félixet, és apa ölébe rakta. - Most te is simizheted egy kicsit. - Nagyon köszönöm, igazán nagylelkű vagy - felelte apa, de Félix inkább aludt volna nyugodtan, úgyhogy leugrott a díványról és peckesen odébb állt. Mici jóéjt puszit nyomott apa arcára. Aztán kitárta a karját és keresztülrepült a folyosón. - Várj csak! - kiáltott utána apa. Mici, még mindig kitárt karral visszajött, gyorsan felszedte a földről az újság lapjait, az asztalra dobta, átrepült a lakáson, és belehuppant az ágyba. Alighogy elaludt, folytatta a repülést. Rétek és erdők, hegyek és völgyek, sivatagok és tengerek fölött suhant el. Gyenge légáramlat simított végig az arcán. Félix volt az, mellé gömbölyödve szuszogott.