Érdekel, hogy Mimi focizni vagy rajzolni jár délután? És az, hogy mivel lehet szerepelni a Ki mit tud?-on? És tényleg: ki mit tud? Számtalan kérdés, amivel egy iskolásnak szembe kell néznie. Tamás Zsuzsa a Kicsi Mimi-sorozatban megszokott érzékenységgel mesél iskolásokat érintő témákról.   pagonynaphegy.hu   „Tudjunk, merjünk olykor nemet mondani.” – interjú Tamás Zsuzsával, a Mimi az iskolában szerzőjével -   Kicsi Mimi-sorozatunk utolsó részében Mimi iskolába lép. A frissen megjelent, megváltozott formátumú, kisiskolásoknak szóló kötetben pedig már Mimi iskolás hétköznapjaiba nyerhetnek betekintést az olvasók.  Interjúnkban a szerzőt, Tamás Zsuzsát kérdeztük Mimi karakterének változásáról, iskolásokat foglalkoztató és érintő kérdésekről, és természetesen érzékenyebb témákról, versengésről és tehetségről is beszélgettünk. Mesélnél arról, miben különböznek a Mimiről szóló új mesék a kisebbeknek szóló sorozatban szereplőkhöz képest? Maga a könyv már ránézésre is különbözik az eddigiektől: álló formátuma, terjedelme „nagyoknak” szóló könyvről árulkodik. A mesék most nem két évszaknyi időt ölelnek fel, ahogy eddig az óvodásoknak szóló kötetekben megszokhatták az olvasók, hanem szeptembertől a vakáció kitöréséig tart. Az egész tanéven átívelő történetek őrzik a szokásos „mimis” hangulatot, de természetesen ezúttal iskolásokat foglalkoztató kérdések kerültek terítékre. Az igazán gyötrő kérdések mellett – milyen különórára járjak, ki a legjobb barátom, mit adjak elő a Ki mit tud?-on – helyet kapnak hangulatok is: például az érzés, hogy egy esős nap csak vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz lehet, de semmiképp sem átlagos, vagy hogy amikor hiányzik a padszomszédom, kicsit felborul a világrend. A címben elmaradt Mimi neve elől a „kicsi” jelző. Miben fejlődött vagy változott a legtöbbet Mimi karaktere? Az iskolába készülő gyerekek nagyon vágynak rá, hogy immáron ők is nagyok legyenek. A címmel szerettem volna megadni ezt az örömöt az olvasóknak: bizony, már Mimi sem olyan kicsi, bizony, már te sem vagy az. Mindamellett Mimi lényegében nem változott: a csendes, elmélkedő, nagy szívű nyuszi természetesen nem vált egy csapásra az osztály bohócává, továbbra is meghányja-veti magában a problémákat, és még mindig sokat jelent neki a családi közeg, az otthon melege. Kérlek, mesélj egy kicsit arról, hogy milyen korosztálynak szólnak a mesék, és milyen témákat tartottál fontosnak körüljárni bennük! Természetesen elsősorban a hat-hétévesekre gondoltam a mesék megírásakor, azokra, aki most kezdik az iskolát. Mint már említettem, megkerülhetetlen iskolával kapcsolatos kérdéseken túl a kisiskolások érzéseire koncentráltam: olykor saját emlék, olykor a kislányom tapasztalati alapján. Továbbra is igyekeztem kerülni a szülői szempontot (ha olykor be-becsúszott egy-egy mondat arról, hogy mamának nehéz Mimi délutáni elfoglaltsága alatt Borival együtt elütnie az időt, vagy hazafelé cipelni iskolatáskát, Borit és kismotort, azt gondosan kihúztam). Reményeim szerint minden történetben akad valami „hasznosítható” a gyerekek számára: akár annak pontos megismerése, hogyan s miért lesz valaki szemüveges, akár annak beismerése, hogy néha elveszítjük a fonalat matematikaórán, és óhatatlanul átsandítunk a szomszédunk füzetére. A kötetben szereplő nyolc mese közül melyiknek a megírása volt a legfontosabb számodra és miért? Mint érdekességet elárulom, hogy az iskolai áramszünet motívuma saját gyerekkori emlék, s vele az is, hogy áramszünetben nem lehet diavetítőzni… Vicces, de ezt az apróságot kihagyhatatlannak éreztem. Amúgy egyértelműen a Ki mit tud? üzenete a legfontosabb. Nagyon fontos, hogy tudjunk, merjünk olykor nemet mondani. A Ki mit tud? című történet témája kimondottan merész, mivel a gyerekek közti versengést, ügyesség és tehetség kérdéskörét feszegeti. Te találkoztál már hasonló helyzettel? Szerinted hogy lehet elejét venni a hasonló helyzetek kialakulásának? Nálunk a tehetség kérdése gyakran kerül terítékre: én íróként szeretném hinni, hogy a tehetség előbb-utóbb utat talál magának, felszínre kerül, sikerhez vezet. A férjem szociológusként mindig figyelmeztet, hogy nem mindegy, hová születünk, az úgynevezett tehetségünk mit sem ér, ha nem megfelelőek a körülményeink, ha nincsenek lehetőségeink, és amúgy a siker is relatív fogalom. Ennek ellenére amikor ezt a mesét írtam, a legkevésbé sem a tehetségről akartam beszélni. Sokkal inkább arról, milyen hatása van annak, ha egy közösségen belül egy képesség (a történetben az ügyes mozgás, jó tánctudás) kizárólagos értékké válik, olyanná, amely kapcsolatokat határoz meg, kihatással van az egyének önértékelésére, egyúttal az egymáshoz fűződő viszonyra. Igen, bevallom, szülőként és gyerekként is találkoztam hasonló helyzettel. A versenyszellem lehet egészséges, motiváló; a vágy, hogy hasonlítsak a másikhoz, lehet életkori sajátosság; a vonzódás a sikeres emberhez talán alapvető emberi vonás (felnézünk sikeres sportolóinkra, művészeinkre): de mindez veszélyeket is hordoz magában. Egy gyerekközösség esetében résen kell lennie a felnőtteknek: a szülőknek, a tanároknak. A mesémben a tanító néni a rivalizálásnak úgy vet véget, hogy javaslatára több, egymással versengő produkció helyett egy közös előadással készül az osztály. De nem véletlen, hogy a mese ismét a családi-anyai megerősítéssel zárul: tudás – képesség, érték – lehet sok minden, ami nem feltétlenül vonultatható fel a Ki mit tud? színpadán.   Milyen terveid vannak Mimivel a jövőre nézve? Tervezed a történetek folytatását? Bár a nagyobbik lányom viccesen megjegyezte, a sorozatot lassan Tini Mimi címen folytathatjuk, azt hiszem, ez nem fog bekövetkezni. Vannak azonban ötleteim arra nézvést, hogy ne kelljen búcsút intenünk a szeretett nyusziknak.