A tévé képernyőjén erősen sminkelt, csinos lány jelent meg mikrofonnal a kezében. Igyekezett túlkiabálni az iskolai hangzavart. – Szép reggelt kívánok a kedves nézőknek, szervusz, Gábor, a stúdióban! – harsogta a kamerába. – Faragó Fanni vagyok a Hatszázhatvanhatos csatornától, és a Petőfi Sándor általános Iskola és óvoda épületéből jelentkezem. Ahogy itt körbenézek, a színes falakról aranyos gyerekrajzok, számegyenesek, papírból kivágott – mik ezek? – nem is tudom, napocskák, holdacskák pillantanak le rám. Pedig még három nap sem telt el azóta, hogy súlyos tragédia rázta meg e boldog, színes falakat. Nehéz most megszólalni, kedves nézőink! Megremegtette rúzsos száját, és úgy tett, mintha nehéz lenne neki. De aztán mégis sikerült. – Ebből az iskolából hétfőn egy tanuló nyomtalanul eltűnt. Az ötödikes Turchányi Albert napja átlagosan kezdődött: felkelt, iskolába ment, tanult, játszott a pajtásaival, megette az uzsonnáját, majd nem tért haza soha többé. Vajon mi történt vele? Hová indulhatott ahelyett, hogy szerető családja körébe tért volna haza? Vajon mi vezette: kétségbeesés, lázadás, netán bűncselekmény? És még fel sem ocsúdhatott az ország a megdöbbenésből, máris jött a még hihetetlenebb új hír… Nos, az ember beleborzong, kedves nézőink, olyan kísérteties az egész, de úgy tűnik, egy több száz éves irodalmi műalkotásban, méghozzá a János vitézben találták meg a pár napja eltűnt kisfiút! Jól hallották, egy könyvben találták meg! A jelenséget felfedező irodalomtörténész, dr. Kucsor Klára, az ELTE BTK irodalomtudományi intézetének professzora arra is rámutatott, hogy nem csupán a mű egy-egy példányában történt meg a különös változás, hanem sajnos a mű összes kiadását érinti a jelenség: azaz önök akármelyik János vitéz-kötetet leveszik most a polcról, abban az ismerős szereplők, Jancsi, Iluska, a Mostoha, a Francia király és a haramiák mellett immár Turchányi Albert ötödik osztályos tanuló is szereplője a halhatatlan műnek. A gyermek szülei érthető okokból egyelőre nem kívántak nyilatkozni, de itt van velünk a rendőrség képviseletében Révész Ferenc főhadnagy, most hozzá fordulok. Merev tartású egyenruhás alak lépett be a képbe. A tévénézők talán nem ismerik, de mi, olvasók, már találkoztunk vele: éppen ő az a rendőr, aki a kihallgatásokat vezette Berti ügyében, és akinek éppen mostanában kezdett elege lenni ebből az egész felhajtásból. Nem kedvelte ezeket a tévés szerepléseket, az ilyesmi megterhelőbb volt számára bármilyen komplikált nyomozati munkánál. Most is leizzadt egy pillanat alatt. – Főhadnagy úr, itt van velünk! – emlékeztette Faragó Fanni a rendőrt, aki ezt láthatóan szerette volna elfelejteni. – Igen. Hogyne, természetesen. Jó reggelt kívánok a kedves nézőknek! – mondta a főhadnagy, és bátran szembenézett az ellenséges mikrofonnal. – Ön egyetért azzal, hogy meglehetősen furán hangzik, hogy egy ma élő embert egy több száz éves irodalmi műalkotásban látunk viszont? – Elnézést, hogy ki kell javítanom, de inkább: „olvasunk viszont”. Elvégre csupán a személyleírás, a ruházat, illetve természetesen a név alapján valószínűsíthető, hogy T. Albert eltűnt kiskorúról van szó az irodalmi műben. Fanni nem szerette, ha kijavítják. Mosolya ettől enyhe vérszomjas árnyalatot kapott. – Na jó, de azért ez ön szerint is eléggé kirívó eset, nem? Vagy gyakran találkozik irodalmi művekbe szorult gyerekekkel a munkája során? – Nem, természetesen ritkán. Ez teljesen példátlan eset. – Igen, erre mondtam én az előbb, hogy fura. Hol látták utoljára Albertet? – Az iskolai könyvtárban, délután négy óra magasságában. – Hagyott-e maga után bármilyen nyomot a kis szökevény, ami seg.thet a keresésben? – Nos, erről a nyomozás hatékonysága érdekében egyelőre nem adhatok tájékoztatást. – Naaa, rendőr úr! – nyávogott Fanni, és a műszempilláit rezegtette. – Áruljon el legalább csak egy iciripiciri nyomot a nézőknek! Révész Ferenc zavarba jött. Ritkán fordult elő, hogy hatósági személyével szemben ilyen jellegű fegyvert vetettek volna be, mint a szempillarezgetés. Nem volt felkészülve rá, ezért véletlenül mégis kiadta az információt. – Amíg a János vitézt olvasta, állítólag valamit firkálgatott. De azt nem tudjuk, mit írhatott, nem találtuk nyomát semmilyen üzenetnek vagy búcsúlevélnek. – Ó, ez az a nyom, amiről nem adhatott tájékoztatást? – Igen. De most mégis kiadtam – zavarodott össze teljesen a rendőr. – Jaj, de nagylelkű, köszönjük! És esetleg ahhoz is adna nekünk valami támpontot, hogy a műnek pontosan mely helyein található meg Albert? – Egyelőre úgy tűnik, hogy a harmadik felvonás környékén mozog, de jól láthatóan halad előre. – Ének! – kiáltott fel Fanni diadalmasan. – Már elnézést, hogy kijavítom, de a költeményekben énekek vannak, nem felvonások. És nem is félidők, mint a focimeccseken. – Bocsánat, nem ez a szakterületem – izzadt a rendőr. – Mindenesetre mindenkit megnyugtathatok, hogy irodalmi szakértőink folyamatosan figyelik az eltűnt személy mozgását, és mindenről tájékoztatjuk a hatóságokat. Szeretnénk arra kérni a lakosságot is, hogy aki teheti, olvassa újra a János vitézt, és kövesse az események alakulását. – Még egy utolsó kérdés: ön már újraolvasta a János vitézt? Révész Ferenc lesütötte a szemét. – Sajnálatos módon még nem volt rá időm. De este nekiveselkedem.   vissza a kiskamaszok sorozatához