Ranschburg Jenő szerint a 3–8 éves gyerekeket a tévéből áradó erőszak „deszenzitizálja”.
„Ez a szakkifejezés arra utal, hogy a gyerekek, akik rendszeresen olyasmit látnak a tévében, hogy a rajzfilmfigura – miután átgördült rajta az úthenger – nyugodtan felkel, leporolja magát, és folytatja útját, fokozatosan érzéketlenekké válnak mások szenvedésére!”
Napjainkban hódító japán rajzfilmek ugyan mozgalmasak, de a többi pozitív vonás szinte teljességében hiányzik. Kommunikációjában ismételt, érthetetlen kifejezések, intenzív fény- és hangeffektusok jellemzik. Nézésük és hallgatásuk közben folyamatos a gyermekek izgalmi szintje, ami akár szervi panaszokhoz is vezethetnek: szorongás alakulhat ki és csökkenhet a gyermek koncentráció képessége.
A kutatók a tévé-programokban előforduló erőszak hatásáról 4 féle elméletet állítottak fel:
-
Stimulációs elmélet: kimondja, hogy minél több erőszakot tartalmazó jelenetet lát a néző, maga is annál agresszívebb lesz.
-
Habituációs elmélet: a néző eltompul a sok erőszak láttán, mert hozzászokik. Következmény: az együttérzés képességének hiánya.
-
Katarzis elmélet: az ábrázolt erőszakhatására a néző képes lesz leépíteni saját agresszivitását.
-
Inhibíciós elmélet: ha az erőszakot úgy mutatják be, hogy közben láthatjuk annak társadalmi elítélését, akkor ez gátlást alakít ki a nézőben az agresszív késztetéssel szemben.
A fenti 4 tézist, egyszerűségük ellenére még nem tudták biztosan alátámasztani. Ami biztos, hogy az erőszak „valahogy” mégis csak hatással van ránk. Nem kismértékben közrejátszik itt a néző személyisége is.
Egyértelműnek tűnik az a tény, miszerint a gyermek (erőszak vonatkozásában) nem csak valós szociális környezetétől, hanem a filmszereplőktől is tanul. Különösen érinti ez a fiúkat, akik eleve jobban gyakorolják az erőszakot, ráadásul férfiszerepként kínálják nekik a filmek az agresszivitást.
Értékek, erkölcsi normák
Gondolatban kérdezzük meg magunktól, „megfelel-e az én értékrendemnek, erkölcsi normáimnak, amit a gyermekem meg szeretne nézni?" Ha nem, akkor talán egy későbbi időpontban akad neki való műsor, ha éppen nem akarjuk aznap teljesen beszüntetni a tévézést.
Húzzuk meg a határokat
Ne riadjunk vissza a korlátozástól. Meglehet, más gyerekek többet nézhetik a tévét, ez azonban minket ne érdekeljen. Mások szokása nem ad okot saját jól megalapozott tévézési elveink felborítására.
Nemi szerepek
Gondolkozzunk el rajta, nem kellene-e a néha régi, sablonos, szirupos tálalásban bemutatott hagyományos szerepeket kommentálni a gyereknek? A nők/lányok legyenek mindig engedékenyek, csinosak, áldozatkészek? Legyenek a férfiak/fiúk feltétlenül erősek, érvényesítsék az akaratukat, legyenek mindig harciasak?
Nem marad el a hatás, ha a gyerekeknek kellő gyakorisággal mutatják ezeket a kliséket.
A gyakori csatornaváltogatásról
Próbáljuk elejét venni a dolognak azzal, hogy leülünk a gyerekkel, közösen és célzottan kiválasztjuk a megnézni kívánt programot.
Forrás:
Ranschburg Jenő (2006): Áldás vagy átok? Gyerekek a képernyő előtt.
Saxum Kiadó
<<Vissza
|