Kettő A képzeletbeli barátok között nagyon szerencsésnek számítok. Sokkal több idő jutott nekem, mint amennyi legtöbbünknek szokott. Ismertem egyszer egy képzeletbeli barátot, akit Philippe-nek hívtak. Max egyik óvodás csoporttársának a barátja volt. Alig egy hétig tartott az élete. Egy szép napon egyszer csak megjelent a semmiből, és teljesen úgy nézett ki, mint egy ember, leszámítva, hogy nem voltak fülei (sok képzeletbeli barátnak nincs füle), aztán néhány nap múlva csak úgy eltűnt. Azért is nagyon szerencsés vagyok, amiért Maxnek ilyen remek képzelőereje van. Egy másik képzeletbeli barát ismerősöm, Pacsni, csak egy folt volt a falon. Egy alaktalan, fura fekete folt. Pacsni tudott beszélni, meg ide-oda csúszkálni, de mivel kétdimenziós volt, mint egy darab papír, sosem tudott lemászni a falról. Nem volt se karja, se lába, nem úgy, mint nekem. Pacsninak ráadásul még arca sem volt. A képzeletbeli barátok úgy néznek ki, ahogy az ember barátjuk elképzeli őket. Mivel Maxnak jó a fantáziája, nekem van két karom, két lábam és arcom is. Egyetlen emberi testrészem sem hiányzik, és emiatt igazi különlegességnek számítok a képzeletbeli barátok között. A legtöbb képzeletbeli barátnak nincs meg minden testrésze, de olyanok is vannak, akik egyáltalán nem hasonlítanak emberre. Mint, mondjuk, Pacsni. Bár a túl nagy képzelőerő sem mindig jó dolog. Találkoztam egyszer egy képzeletbeli baráttal, akit Pterodactylusnak hívtak, és két hosszúkás, zöld antenna végén lógott a szeme. Az ember barátja valószínűleg azt hitte, nagyon menőn néz majd ki így, de szegény Pterodactylus nem látott élesen, ezért folyton veszélyben volt az élete. Azt mesélte, hogy állandóan hányingere van, és mindig fel­bukik a saját lábában, mert a talpa helyén csak két homályos, árnyékszerű folt van. Az ember barátját annyira csak a feje és furcsa szeme érdekelte, hogy azzal nem foglalkozott, hogy tisztességesen kitalálja, hogyan nézzen ki deréktól lefelé. De ez viszonylag megszokott dolog. Azért is szerencsés vagyok, mert mozoghatok. Sok képzeletbeli barát el sem tud mozdulni az ember barátja mellől. Néhánynak póráz van a nyakán. Vannak olyanok is, akik nyolc centi magasak, és ki sem jöhetnek a kabát zsebéből. Mások pedig egyszerű foltok a falon, mint Pacsni. De Maxnek köszönhetően én oda megyek, ahová csak akarok. Ha ahhoz van kedvem, nem is kell mindig Max mellett lennem. Bár ha túl gyakran elcsámborgok mellőle, azzal kockára tehetem az egészségemet. Egészen addig leszek életben, amíg Max hisz bennem. Az emberek, mint például Max anyukája vagy a barátom, Graham, azt mondják, hogy emiatt számítok képzeletbelinek. De ez nem igaz. Talán szükségem van Maxre ahhoz, hogy létezzek, de vannak saját gondolataim, saját ötleteim, és van saját életem is. Úgy kötődünk egymáshoz Maxszel, mint az asztronauta az űrhajójához azokkal a drótokkal meg csövekkel. Ha az űrhajó felrobban, és az asztronauta meghal, az nem jelenti azt, hogy az asztronauta csak a képzeletben létezett. Csak annyit jelent, hogy elvágták az élete forrásától. Mi is ilyenek vagyunk Maxszel. Szükségem van Maxre ahhoz, hogy éljek, de attól még különálló személy vagyok. Azt mondom és azt csinálom, amihez kedvem van. Előfordul, hogy vitatkozunk, de soha nem lényeges dolgokon. Csak olyasmin, hogy melyik tévéműsort nézzük, vagy melyik játékkal játsszunk. Szóval én annak szentelem a legtöbb időmet (ezt a kifejezést Mrs. Gosktól tanultam a múlt héten), hogy amennyit csak lehet, Max közelében legyek, mert szükségem van arra, hogy Max gondoljon rám. Hogy higgyen bennem. Nem szeretném úgy végezni, hogy rám se bagózik, vagy hogy kimegyek a fejéből: ezeket szokta mondani Max anyukája, amikor Max apukája elfelejt hazatelefonálni, és nem tudjuk, mikor ér haza. Ha túl messzire mennék, akkor Max már nem hinne bennem, és ha ez bekövetkezik, akkor nekem annyi. Három Amikor Max első osztályos volt, a tanító nénije egyszer azt mondta, hogy a házi legyek mindössze három napig élnek. És vajon a képzeletbeli barátok meddig élnek? Valószínűleg nem túl sokáig. Azt hiszem, én valóságos őskövületnek számítok a képzeletbeli barátok között. Max négyéves volt, amikor először elképzelt, én pedig hipp-hopp, megjelentem a semmiből. Amikor megszülettem, csak annyit tudtam a világról, mint Max. Ismertem néhány színt meg számot, és meg tudtam nevezni néhány tárgyat, mint például az asztalt, a mikro­hullámú sütőt és a repülőgép-anyahajót. A fejem tele volt mindenféle dologgal, amiket egy négyéves kisfiú ismer. Max azonban valahogy idősebbnek képzelt el engem. Talán kamasznak. Vagy egy kicsit még annál is idősebbnek. De az is lehet, hogy úgy képzelte, hogy ugyanolyan kisfiú vagyok, mint ő, csak éppen felnőtt aggyal rendelkezem. Nehéz megmondani. Nem vagyok sokkal magasabb Maxnél, de az biztos, hogy más vagyok, mint ő. Amikor megszülettem, már akkor fejlettebb voltam nála. Én már megértettem olyan dolgokat, amelyek őt még összezavarták. Olyan problémákra, amelyekre ő nem látott megoldást, én gyakran tudtam a választ. Talán minden egyes képzeletbeli barát így születik. Nem tudom. Max nem emlékszik a születésem napjára, így azt sem tudja, mi mindent gondolt akkor. De mivel engem úgy képzelt el, hogy jóval idősebb és érettebb vagyok nála, ezért gyorsabban tanulok, mint ő. Max még ma sem tud úgy koncentrálni és figyelni, mint ahogy én tudtam már a születésem napján. Emlékszem, az első napon, amikor megjelentem, Max anyukája éppen azt tanította Maxnek, hogyan kell kettesével számolni, de Max nem értett semmit. Nekem viszont ment azonnal. Értettem, hogy miről van szó, mert már elég fejlett voltam ahhoz, hogy felfogjam, mi az a páros szám. Max agya viszont még nem állt készen erre. Legalábbis én így látom a helyzetet. Egyébként nem szoktam aludni, mert Max úgy képzelt el, hogy nincs szükségem alvásra. Szóval rengeteg időm van tanulni. És mivel nem vagyok állandóan Maxszel, egy csomó olyan dolgot megtanultam, amelyekről Max soha nem is hallott. Este, miután ő lefekszik aludni, én a nappaliban vagy a konyhában ücsörgök a szüleivel. Néha csak tévézünk, máskor pedig beszélgetnek, én meg hallgatom őket. Néha elcsászkálok. Elmegyek például a benzinkútra, ami mindig nyitva van, mert a legkedvesebb embereim ott vannak (persze csak Max, Max szülei és Mrs. Gosk után számítanak a kedvenceimnek!). Vagy leugrom a hot dogoshoz, ami egy kicsit távolabb van, néha meg a rendőrőrsre vagy a kórházba látogatok el (illetve a kórházba már nem, mert ott van Oswald is, akitől félek). Amikor iskolában vagyunk, olykor bekukkantok a tanáriba, egy másik tanterembe vagy egyenesen az igazgató szobájába, csak hogy tudjam, mi a helyzet. Nem vagyok okosabb, mint Max, de az biztos, hogy többet tudok a világról, mert több időt töltök ébren, és eljuthatok olyan helyekre is, ahová ő nem. Ez jó dolog. Néha tudok neki segíteni, amikor nem ért valamit pontosan. Múlt héten például, amikor mogyorókrémes-lekváros kenyeret akart készíteni, nem tudta kinyitni a lekvárosüveget. – Budo – mondta. – Nem tudom kinyitni. – Dehogyisnem – mondtam. – Csavard a másik irányba! Ha balra béna, jobbra jobb lesz! Hallottam, hogy néha Max anyukája is ezt mondogatja, mielőtt kinyitna egy üveget. Mindig működik. Maxnek is működött. De olyan kapkodva csinálta, hogy végül leejtette az üveget, ami aztán összetört a konyhakövön. A világ nagyon bonyolult lehet Max számára. Néha ugyanis még akkor is rosszul sül el valami, amikor mindent jól csinál. Nagyon furcsa a helyem ebben a világban. Valahogy bent rekedek az emberek között. A legtöbb időmet a gyerekvilágban töltöm Maxszel, de gyakran vagyok felnőttek között is, például Max szüleivel, a tanáraival vagy a benzinkúti barátaimmal, habár ők nem látnak engem. Max anyukája ezt az állapotot úgy nevezné, hogy üresjárat. Akkor szokta ezt mondani, amikor Max képtelen felfogni valamit – ami elég sűrűn előfordul. – Melyik jégkrémet kéred: a kéket vagy a sárgát? – kérdezi az anyukája, mire Max teljesen lefagy. Úgy lefagy, mint a jégkrém. Amikor döntési helyzetbe kerül, általában túl sok dolog kering egyszerre a fejében. Melyik a jobb? A piros vagy a sárga? A zöld jobb, mint a kék? Melyik a hidegebb? Melyik olvad gyorsabban? Milyen ízű a zöld? Milyen ízű a piros? Mindegyiknek más íze van? Az lenne a legjobb, ha Max anyukája választana. Ő is tudja, milyen nehéz ez Maxnek. Néha, amikor az anyukája hasonló helyzetbe hozza, és Max képtelen dönteni, én választok helyette. – Válaszd a kéket – súgom neki. Mire ő: – A kéket kérem. – És meg is oldódott a probléma. Vége az üresjáratnak. Hát valahogy így éldegélek. Üresjáratban. Egyszerre létezem a sárga és a kék világban. Egyszerre élek a gyerekek és a felnőttek között. És mindeközben nem vagyok igazából sem gyerek, sem felnőtt. Sárga és kék vagyok egyszerre. Szóval zöld vagyok. Azt is tudom, milyen színekből állok.   <VISSZA A GYERMEKTÉMÁKHOZ