– Nincs – felelte a banya. – Hogyhogy nincs? – hördült föl Belzebúb. – Úgy, hogy nincs. Nincs és nincs és nincs. És vegye tudomásul a kegyelmes úr, hogy szalamandra sincs, a denevér-vér is elfogyott, tarajos gőte sincs, sőt mi több, a tarajtalan gőtekészlet is kimerült. Voltam a boltban, üres az is, állítólag nem engedték át az árut a vámon, el kellett dobni, mert valamilyen csuda folytán ibolyaillatú lett. Ennyi volt, nincs egyéb, ha nem tetszik, ne egyék! Punktum. Belzebúb nagyot csapott az asztalra és elrohant, még az ozsonnáját sem vette magához, bár a fentiekből kitűnik, hogy nem érhette túl nagy veszteség. A következő kellemetlenség a mindennapi ellenőrző körút alatt esett meg. Tudniillik Belzebúb uram minden reggel körbejárta a Poklot, lévén annak mindenható belügyminisztere, és megvizsgálta a belügyeket. Közeledtét légyfelhő jelezte, és olyankor minden pokolfajzat remegni kezdett, mint a nyárfalevél. A legyeket Belzebúb a pipájából eregette, s a gyönyörű, kövér, kékeszöld harcosokat mindenki irigyelte tőle. Ma reggel Belzebúb gyakorlott szeme azonnal kiszúrt egy üstöt, mely alatt kialudt a tűz, így az üstben fortyogó áldozat hosszú percekig pihenhetett. Aki nem bírja fölmérni ennek súlyosságát, gondoljon csak arra, hogy mit jelent, ha ezeresztendőnyi folytonos rotyogás után egy pillanatra enyhül a kín. Olyan, mintha az örök jégmezőkön hetekig cipelnél a hátadon egy elefántot, aztán egy finom sajtos szendvics erejéig letennéd. A csöppnyi szünet valósággal boldogságnak tűnik a kárhozottnak, márpedig a Pokol az Pokol, az nem azért van, hogy az elkárhozott akár egy pillanatra is boldog lehessen. A nemtelen szóözönt, melyet a miniszter kieresztett magából, valaki lejegyezte, s azóta is oktatják a pokoli oskolákban, mint a káromkodás kultúrtörténetének egyik legékesebb darabját. Az üst alá a szokásosnál nagyobb tüzet raktak, a kiesést bepótolandó. A fő-fő üstfelügyelő és a főüstfelügyelő elveszítették az e havi bérüket. A kondér mellé rendelt felvigyázó ördögöt, akinek kötelessége lett volna szemmel tartani és táplálni a máglyát, nyomban kínpadra vonták, ahol is a szerencsétlen pára a patájába vert izzó patkószeg biztatására töredelmesen bevallotta, hogy ő bizony egy csinos boszorkánnyal puszilózott a farakás mögött, azért nem figyelte a tüzet. – Mit tehettem? Olyan gyönyörű bibircsókja volt… – A paráznaság enyhítő körülménynek számít, fiam – közölte Belzebúb, és egy minden eddiginél nagyobb és fenyegetőbb légyfelhőt eresztett ki a pipából. – Pláne, ha ilyen szép bibircsókról van szó. Ezért nem vágjuk le a bojtot a farkadról, miként a törvény előírja, hanem egy évig száműzünk a Földre. – Jaj, csak azt ne! Inkább a bojtot… – esedezett a szerencsétlen, de mindhiába, mert a légyfelhő máris röpítette a szörnyű vidék felé. – Remélem, okultatok a példából – dörögte a Legyek Ura, és dohogva elvonult. Egyenesen a miniszterelnöki palota felé tartott, ahol is mindennap Mefisztóval kávézott. Belzebúb nem rajongott Mefisztóért. Naplopónak tartotta, aki ahelyett, hogy a birodalom ügyeivel törődne, csak kávézik, kénfürdőzik és boszorkányok szoknyái után rohangál. Sosem értette, hogy Lucifer, a Pokol mindenható fejedelme miért ezt a nyalka, sikamlós fickót bízta meg a kormányzással. Inkább kanügyminiszternek kellett volna kinevezni… A palota kapujánál boldog kutyaugatás fogadta Belzebúb uramat. Az ugatás Kergerossz kutya torkából fakadt, pontosabban torkaiból, mert Kergerossznak ötvenegy feje volt. Kergerossz egyébként gyakori mókatéma volt a pokoli körökben. Mesélik, hogy Mefisztó rettenetesen megirigyelte Lucifer kutyáját, a százfejű Kerberoszt, és addig könyörgött a Fejedelemnek, míg az beleegyezett abba, hogy Kerberosz apa legyen. Igen ám, de Mefisztó hosszas kutakodás után is csak egy kétfejű szukát talált, és hiába reménykedett: a tulajdonságok példásan oszlottak meg. A százkét fej feleződött, s mivel az apuka fekete volt, az anyuka pedig fehér, Kergerossz ötvenegy fejű lett és pepita. Az egész Pokol Mefisztón röhögött, és a miniszterelnök csak azért nem csapta agyon a kutyust, mert félt a százfejű apa haragjától. Belzebúb néhány tucat legyet fújt a fura jószágnak, hadd kapdosson utánuk, majd belépett a palotába és megállt Mefisztó ajtaja előtt. Hangos röhögés ütötte meg a fülét. Egyből fölismerte Astarót és Durumó hangját. „A másik két léhűtő is itt van” – gondolta. Astarót volt a külügyminiszter. De mert lusta volt és csak dőzsölni szeretett, soha nem utazott el a Pokolból. Milyen külügyminiszter az ilyen? Durumó pedig a hazugságügyi tárca birtokosa volt. Szó ami szó, hazudni azt tudott, csak épp nem a mennybélieknek vagy a földieknek, mint kellett volna, hanem ördögtársainak. Belzebúb kopogott, majd belépett. Üdvrivalgás fogadta. – Gyere, gyere, Belzikém! – ordította Mefisztó. – Épp egy pompás játékot agyaltam ki. Kártya lesz a neve. Jaj… olyan, de olyan gonosz! Belerendeltem a leggaládabb szellemeket, Treffet, Pikket, Kőrt és Kárót. Kiszórakozzuk magunkat, aztán viszem szabadalmaztatni Luciferhez, s ha neki is tetszik, máris küldjük a Földre. – Nagyszerű dolgokat fog ott művelni! – mondta kajánul Astarót. – Az emberek eljátsszák majd a pénzüket, a házukat. Sőt, a feleségüket is. – Jósolni is fognak belőle – vihogott Durumó. – A jóslat sosem fog beválni, de azért vakon hisznek majd benne. – Megkétszereződik az elkárhozottak száma. Föllendül a gazdaságunk – bizonygatta Mefisztó. Belzebúb elismerte, hogy ez igen ravasz találmány. Fölgyűrte hát az inge ujját és beszállt a játékba. A finom lócitrompálinka hamarosan még a Legyek mogorva Urának kedélyét is fölvidította, egyre merészebben játszott, s egyszer csak arra eszmélt, hogy… Arra eszmélt, hogy egy óvatlan pillanatban elnyerte Mefisztó feleségét. Az ezt követő jelenetet a Pokol összes krónikása sem tudná híven ábrázolni. Mefisztó az asztalon ugrált és üvöltött – örömében. Astarót és Durumó az asztal alatt fetrengett a röhögéstől, oly kárörömben, milyen még a Pokol legfelsőbb urainak is csak nagyritkán adatik meg. Belzebúb uram pedig megkövülve, megsemmisülten roskadt magába, és egyszerű, mezítlábas halandó szeretett volna lenni, hogy azon nyomban véget vethessen ennek a cudar életnek. Sajnos ez lehetetlen volt, lévén a Legyek Ura a halhatatlannál is halhatatlanabb. Ebből rögvest el lehet képzelni, milyen is lehetett az a feleség. Mefisztofélia a Pokol réme volt. Még az Ördögök Öreganyja sem volt olyan hiú, undok és hisztérikus mint ő, pedig az Ördögök Öreganyjától még maga a rettenetes Lucifer is rettegett, és csak Anyák Napján látogatta meg, s mikor a gyászos nap véget ért, udvari bált adott annak örömére, hogy a következő látogatásig még háromszázhatvannégy nap van hátra. Mefisztoféliáról azt is susogták, hogy veri Mefisztót, bár az ilyen pusmogók könnyen a Földön találhatták magukat. Bármennyit sikkasztott a miniszterelnök az államkasszából, nem volt elég Mefisztofélia ruháira és ékszereire. Bármit kapott, fumigálta, bármit mondtak, nem tetszett neki. Csak a legnyálasabb hízelgéssel lehetett valamennyire megközelíteni, de nagyon ügyelnie kellett ám a hízelgőnek, nehogy egy szó is hibázzék, mert akkor kitört a botrány. – Könyörgök… – nyögött föl Belzebúb – ugyebár, ez csak játék volt? – Játék? Persze, hogy játék – dörögte Mefisztó. – Játék, de tétje van és éppen ez a lényege. Hogy van, aki veszít és van, aki nyer és mindkettő vállalja ezt. Én vállalom a veszteségemet. Mefisztofélia téged illet! – Nem folytathatnók a játékot? – Nem bizony. Mert a játék a nyerésről szól, márpedig ha folytatnók, mindketten veszíteni igyekeznénk, és akkor már nem lenne játék. – Jó. Akkor engedd meg, hogy kegyesen visszaajándékozzam neked a feleségedet! – Micsoda? Hogy elvegyem a barátom nyereségét? Szó sem lehet róla. Én igazi barát vagyok. Nem tehetem ezt. Mefisztofélia a tied. Két tanú is van rá. Igaz, fiúk? – Igaz! Színigaz! – nyerítette a két cimbora. – Úgyhogy eredj haza, drága barátom és készülődj új asszonyod fogadására, mert délután küldöm, minden holmijával és csecsebecséjével egyetemben! Belzebúb uram már szólni sem tudott a nagy kétségbeeséstől. Csak fölállt a karosszékből és kitántorgott az ajtón. Mefisztó utána lépett. – Szegény barátom! Tudod mit? Vigaszul nektek adom a kutyámat. Legyen kit kínozni a fiadnak. Mint akit élete legnagyobb csapása ért, úgy ballagott ki a Legyek Ura a palotából. A cimborák harsány, kegyetlen kacagása kísérte ki a kapun. Nagy, kénköves krokodilkönnyek potyogtak a szeméből, és evickéltek tova a Pokol bűzlő sarában. – Gyere velem, te szegény fajzat! – szólt oda Kergerossznak. Nem kellett kétszer mondania. A jobb sorsra vágyó, ötvenegy fejű pepita kutyus boldogan követte a kegyes uraságot és vakkantva kapkodott a Belzebúbot körüldongó kövér legyek után.   <<VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYHOZ