És közülünk hányan váltak híres újságírókká, kreatív művészekké, tehetős ügyvédekké hátrahagyva egykoron az életünket megkeserítő, valójában a saját sorsukkal elégedetlen tanárainkat?   Sokunknak megadatott az igazi tanáregyéniséggel való találkozás is, aki nem az a bizonyos mindenható, mindent tudó, tekintélyt parancsoló poroszos figura, hanem az a csupa szív, az emberből a legjobbat kihozó, empatikus, nagy tudású PEDAGÓGUS – csupa nagybetűvel, akinek távozása még jobban erősítette bennünk a fájdalmas hiányérzetet.   Kamaszként a szorongással teli iskolás éveket komoly csapásként élhetjük meg, ezt tetézik a továbbtanulással kapcsolatos kételyek és a családi problémák. Aztán magunk mögött hagyva a nyomorúságos iskolapadot néhányan megtaláljuk a helyünket a világban, mások csak nagy nehézségek árán boldogulnak, megint mások talán soha.   Anna Gavalda ifjúsági regénye, a 35 kiló remény mintha ezeket a félelemmel átitatott mindennapokat rajzolná meg szinte egyetlen lineáris ecsetvonással, Grégoire Dubosc naplószerű önvallomásában.   A fiatal fiú, csakúgy, mint sokan közülünk, egyszerűen nem passzol bele a társadalmi igények és követelmények szerint kialakított közoktatási rendszerbe. Az átlagosnál picit nehezebb felfogású, vagy még inkább annak elkönyvelt Grégoire képtelen nagyobb lexikális tudás elsajátítására, helyette jóval inkább a barkácsolás, ezermesterség érdekli.   A mai iskolarendszer azonban a legtöbb esetben és ezek szerint nemcsak Magyarországon, de Franciaországban sem kész a másság tolerálására. Grégoire-nak 13 évnyi intézményesült tanulás során összesen egyszer, egy igen rövid időszakra adatik meg, hogy egy megértő, kreatív, belőle a legjobbat kihozó tanárnővel, Marie-val hozza össze a sors. Marie pedig annak rendje-módja szerint hamar távozik.   Megfelelő szülői és tanári támogatás híján Grégoire hamar elveszti az érdeklődését a mindenféle gyakorlatiasságot nélkülöző iskolai tantárgyak iránt, a többiektől lemaradva, bukdácsolva, lassan halad előre tanulmányaiban. Közben pedig nem elhanyagolható mértékben szorong.   Gavalda a tőle megszokott empátiával, hihetetlenül élethűen, Grégoire nézőpontjából meséli el a kb. egy év eseményeit. Minden szó tükrözi a fiatal fiú életkorát. Az írónő által gondosan megválogatott mondatokból ártatlanságot, rossz érzésekkel vegyes bizalmatlanságot, és mégis a gyermeki léttel oly szorosan együtt járó ősreményt érezhetünk ki.   Gavalda egyszerű nyelvezeten, röviden ír, mégis tökéletesen érezteti velünk Grégoire érzelmeinek változását, ismerteti egyes életperiódusainak boldogságát és boldogtalanságát, finoman sejteti a kamaszkorhoz közeledő fiú hangulati ingadozásainak gyorsaságát.   A kiskamaszok életében jelentős szerepet tölthet be egy tisztelhető személyiség, aki idejében felismeri az igényeiket, lehetőségeiket és ösztönzi őket céljaik megvalósításában. Hősünk életében ilyen a nagyapja, aki felismeri a fiú istenáldotta barkácstehetségét. Hála neki és Grégoire szenvedélyének az írás vége felé megkönnyebbülhetünk, és sínen érezhetjük a fiú életét.   De lássuk be, nem minden kisembernek adatik meg egy támogató nagyszülő, avagy egy olyan közeg, ahol idővel elfogadják, az adottságai szerint és főleg megfelelő türelemmel képesek kezelni őt.   Anna Gavalda kisregénye talán leginkább azokba a gyerekekbe csepegtethet reményt, akik ezt másoktól csak nehezen, vagy egyáltalán nem kapják meg. Mert, hát bármilyen abszurd is, de a sok millió ember által irigyelt fejlett civilizációnknak és a majdnem ingyenes közoktatási rendszerünknek vannak még hiányosságai.   Amint azt Gavalda kisregénye tökéletesen sugallja, mintha pont a lényeget felejtenénk el, az egyént a rendszerek mögött, aki, ha még gyerekből van, gyógyíthatatlan sebeket szerezhet, végleg lemaradhat. Pedig sokszor nincs messze a megoldás, csak némi állhatatosságra van szükség.   Krausz Vera