| 
				 
					 – Jó! Induljunk! – kapta lelkesen a vállára a gombagyűjtő kosarat Táncoló Pitypang, aki nem szeretett sokat teketóriázni. Jókedvűen indultak útnak, mert egy kalandosnak ígérkező gombavadászatra bármikor kaphatóak voltak az indiángyerekek. Magasan járt már a nap, mire átjutottak a vízmosáson. Nem kellett sokáig keresgélniük, rövidesen találtak is egy jókora tisztást, melynek árnyas szélein itt is, ott is gombák kandikáltak ki a fűből. Széles, kövér kalapjukkal csak úgy hívogatták az indiángyerekeket, akik gyorsan nekiláttak megtölteni a tarisznyáikat. Amikor azonban Táncoló Pitypang lehajolt az egyik nagy, sárgakalapos gombához, különös dolog történt: a gomba megmozdult. Ahogy kíváncsian közelebb hajolt, meglepő dolgot vett észre. Már éppen szólni akart Ásító Felhőnek, mikor az indiánlány hangját hallotta: 
				
					– Táncoló Pitypang, ezek nem is gombák, hanem... 
				
					– ...bogarak! – fejezte be a mondatot az indiánfiú. 
				
					– Gyere, vizsgáljunk meg egyet közelebbről! 
				
					– Légy óvatos, Táncoló Pitypang, nem tudhatjuk, nem veszélyesek-e! – lépett közelebb Ásító Felhő, de Táncoló Pitypang leintette: 
				
					– Ugyan, az erdőben minden állat a barátunk – és már nyúlt is a fényes, gömbölyű hátú bogár felé, de roppant kellemetlen meglepetés érte: a bogár villámgyorsan megfordult, és jókorát harapott Táncoló Pitypang ujjaiba. Az indiángyerek visszarántotta a kezét, de már késő volt. Éles fájdalom hasított a karjába. A keze pillanatokon belül hatalmasra dagadt. 
				
					Ásító Felhő elkapta a barátja karját, és gyorsan elhúzta a bogár közeléből. 
				
					– Azonnal siessünk haza, meg kell mutatnunk a sebedet Szédítő Füstnek! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. 
				
					Az út sokkal hosszabbnak tűnt így, sebesülten. Táncoló Pitypang már-már azt érezte, hogy sosem fognak hazaérni. Lassan bandukoltak a sűrűben, míg végül megpillantották a falut. Az indiánfiúnak már magas láza volt, és a kezén a duzzanat egyre feljebb húzódott. 
				
					Szédítő Füst szerencsére otthon volt, és azonnal szemügyre vette a sebet, amely már vörösen lüktetett. A bölcs varázsló szomorúan megcsóválta a fejét, majd így szólt: 
				
					– Szédítő Füst látott már ilyen sebet, de a nagy Maniktou nem adott neki elég tudást ahhoz, hogy meg is gyógyítsa – rázta meg a fejét. Mindenesetre bekötötte és kimosta a sérülést, majd útjára bocsátotta a két indiángyereket. 
				
					– Gyorsan menjünk el Repedt Fazékhoz, hátha ő tud rajtad segíteni – jutott Ásító Felhő eszébe –, az ő varázsszerei rengeteg mindenre jók... jaj, Táncoló Pitypang! – nyögött föl az indiánlány, mert barátja megtántorodott, és majdnem elesett. – Még egy picit tarts ki! 
				
					  
				
					Nagy nehezen elvergődtek a vén füvesasszony wigwamjáig, aki a tisztás szélén lakott. Ahogy Repedt Fazék pillantása a sápadt indiánfiú sebére esett, arcára sötét felhő ereszkedett. Egy oposszum fürgeségével ugrott oda a sarokban heverő zsákhoz, kotorászni kezdett benne, majd előhúzott egy apró bőrzacskót. A tűzön rotyogó korsóból vizet löttyintett egy makkedénybe, és beleszórta a zacskó tartalmát. Letérdelt a sérült indiángyerek mellé, kezét az ölébe vette, és pár cseppet a sebre löttyintett a szerből. 
				
					– Ez a szömörcefőzet majd segít ifjú testvéremen – motyogta Repedt Fazék, miközben szabad kezével a kis indián fejét simogatta. – Ez az egyetlen, ami használ az ilyen bogarak harapása ellen. 
				
					Ahol a folyadék a bőrhöz ért, lilás színű füst csapott fel, és Táncoló Pitypang felszisszent. Forró fájdalom ömlött végig a karján, egészen a válláig, de ahogy a füst eloszlott, az indiánfiú kínjai is alábbhagytak. A pára alatt lüktető bőr vörös színe megfakult, a gyulladás lohadni kezdett. A fiatal indián harcos kimerülten rándult egyet, majd pihentető álomba zuhant.Másnap reggel Táncoló Pitypang keserű szájízzel ébredt. Feje zsongott az orvosságoktól és a sebláztól. Ásító Felhő ott aludt barátja betegágya mellett, és rögtön felébredt, ahogy az indiánfiú magához tért. 
				
					– Ugye tudod, mit kell ma tennünk? – kérdezte Ásító Felhő álmos hangon. 
				
					Táncoló Pitypang bólintott. 
				
					– El kell üldöznünk ezeket a gonosz bogarakat a Manik erdejének a tájékáról is – mondta komoly hangon. – Ki kell ásnunk a csatabárdot. 
				
					Az indiánlány ijedt arcát látva aztán hozzátette: 
				
					– Azért a felnőtteknek nem kell szólnunk, ugye? 
				
					Ásító Felhő elmosolyodott, és megrázta a fejét. 
				
					Reggeli után útra is keltek a tisztás felé, ahol a szörnyű bogarak tanyáztak. Arcukra élénk színű, félelmetes csíkokat festettek, ebből bárki láthatta, hogy hadiösvényen járnak. Csak néha-néha álltak meg pihenni, vagy inni egy kortyot a kulacsukból. Hosszú idő múlva végre elérték a bogarak tisztását. 
				
					Most már sokkal óvatosabban közelítettek a bogarak felé. Megpróbálták elijeszteni őket, de hiába próbálkoztak a vérfagyasztó csatakiáltásaikkal, a nagy, fényes bogarak rájuk se hederítettek. Táncoló Pitypang végül összeszedte a bátorságát, és egy hosszú bottal ráütött az egyik bogár hátára, de az állat csak lomhán arrébb döcögött. Estére minden reményük elszállt. 
				
					– Bármit csinálunk, sehogy sem akarnak elmenni – nyögte panaszos hangon Táncoló Pitypang, ahogy a földre rogyott az erdő szélén. Ásító Felhő már jóval korábban feladta a próbálkozást, ő inkább tüzet rakott, és az elemózsiájukat kezdte megsütni. Vacsora közben lassan Táncoló Pitypang is jobb kedvre derült, mert nagyon szerette a makklángost, amit Ásító Felhő készített. 
				
					  
				
					– Holnap biztos rájövünk, hogy tudjuk őket elkergetni – mondta tele szájjal, és feltápászkodott. – Hozok még tüzelőt, mielőtt teljesen leég a tűz. Azzal eltűnt az erdőben. Ásító Felhő percekig csak a motoszkálását hallotta, de amikor Táncoló Pitypang feljajdult, az indiánlány is talpra ugrott. 
				
					– Semmi bajom – lépett ki az erdőből az ifjú harcos, nagy halom száraz ágat cipelve –, csak a szömörcebokorba nyúltam, amikor rőzsét kerestem. Ásító Felhő megnyugodva telepedett vissza a tűz mellé, és néhány ágat a tűzre dobott. Bár az indiánok rendszerint nem raknak nagy tüzet, a két indiángyerek most úgy érezte, jobban szemmel tudják tartani a bogarakata tisztáson, ha nem fukarkodnak a tüzelővel. 
				
					Közben az esti szél is felkerekedett, és a kis indiánok fázósan húzták össze magukon pokrócaikat. A tűz lassan belekapott a friss gallyakba is. Ahelyett azonban, hogy szépen lángra lobbantak volna, veszettül füstölni kezdtek. 
				
					– Milyen fát hoztál a tűzre? – kérdezte Ásító Felhő szemrehányón, miközben kezével legyezte az orra elől a csípős szagú füstöt. 
				
					De mielőtt Táncoló Pitypang válaszolhatott volna, különös dolog történt. Az eddig csendes tisztást zümmögés hangja töltötte be. Aztán, ahogy a szél egy újabb füstgomolyagot sodort a tisztás felé, a bogarak fülsiketítő robajjal felemelkedtek, és elszálltak a felkelő hold irányába. A két indiángyerek egy darabig csak döbbenten nézett utánuk, aztán Táncoló Pitypang elnevette magát. 
				
					– Szömörceágat hoztam véletlenül a tűzre. Ezek szerint a szömörce nem csak a harapásukra jó, hanem a füstjét sem szeretik. 
				
					– Akkor most már levehetjük a tűzről? – kérdezte nevetve Ásító Felhő, és már dobálta is félre a füstölgő ágakat. Táncoló Pitypang gondosan eltaposta rajtuk a parazsat, majd pokrócukat magukra csavarva mindketten nyugovóra tértek. 
				
					  
				
					vissza a sorozathoz 
			 |