Ismered-e a Pukkancs utcát? Hallottál-e már az ötös szám alatt álló vénségesen vén, vakolat köpködően öreg, cseréppotyogtató bérházról? S vajon tudsz-e arról, hogy ebben a roggyatag, négyemeletes építményben immár nyolcvan éve nem volt karácsony? Bizony, így van ez! Jómagam sosem jártam a Pukkancs utca 5-ben, ám van nekem egy remek cimborám, Lopotnyik. Na, ő mesélte az alábbi történetet, amit most megosztok veled. Lopotnyik, ha még nem mondtam volna, macska. Afféle kopott szőrű, tépett fülű, töredezett bajszú kalandkereső, aki már igazán sokat látott, nyalintott és szimatolt az életből, s úgy ismeri az emberi természetet, mint a saját mancsát. Történt egyszer, hogy karácsony közeledtével Lopotnyik, mint mindig, a város utcáit járta. Amerre csak nézett, színes fények ragyogtak az áruházak kirakataiban, csillámporos bodegák sorakoztak a hóloccsos sétálóutcákon, s az emberek titokzatos csomagokat hurcibáltak. Ráadásul egyre több olyan alak tűnt fel, aki a kabátja, sapkája, sálja mellé egy-egy zöld fenyőfát is magára öltött, mintha az kötelező viselet volna, s az alamuszi tűlevelek szurkálódása miatt fel-felszisszenve, ragyogó ábrázattal baktatott hazafelé. Kandúrbarátom, Lopotnyik ekkor tévedt először a Pukkancs utcába, és ott rögvest felfigyelt az ötös számú házra. Zöld szeme tisztán látta, hogy valami nincs rendben az épülettel. Míg tőle jobbra és balra, meg vele szemben is szinte minden ablakból barátságos fények szivárogtak, addig a vén vakolatköpködő sötéten, komoran böhömködött. Mivel Lopotnyik valóban szerette a kalandokat, gyorsan besurrant a tárt kapun, elosont a sajtszagú kukák mellett, majd a falhoz lapulva rácsodálkozott a bérház sivár udvarára. A macskák érzékei rend-kí-vül kifinomultak, így Lopotnyik egyetlen pillantással többet látott, egyetlen szippantással többet szagolt, és egyetlen mancstapival többet érzett, mint bárki más. A gangok girbegurba vaskorlátait lesve, a zárt ajtók résein át szivárgó illatokat szimatolva, tappancsaival a kopott lépcsőket érintve nyomban tudta, miféle emberek élnek az öreg épületben, s azok hogyan töltik a szeretet ünnepét. Például a földszinten élő Nyuszat úr és vénkisasszony lánya, Adalberta szívből úúútálta a karácsonyt. Ők sosem vettek egymásnak ajándékot, mivel az ilyesmit pénzpocsékolásnak gondolták – csakhogy (bár erről mukkot sem beszéltek) épp az ajándéktalanul eltelt ünnepek miatt voltak örökösen morcosak és sértettek. Adalberta azért vicsorgott, mert még egy fél diót sem kapott soha az apukájától. Nyuszat úr meg azért hörgölődött, mert a lánya soha nem főzött neki ünnepi vacsorát. Bezzeg az első emeleten lakó Csolovekék! Nagy család, voltak vagy nyolcan: apa-anya-nagymama-nagypapa-fiú-lány-lány, no meg a nyomott képű pincsi. Ők minden karácsonyra több hullámban elkövetett, vad nekibuzdulással végrehajtott bevásárló-rohamokkal készültek. Ahányszor csak fordultak, a BMW-jük mindig dugig volt csomagokkal, amiket egymás elől takargatva cipeltek fel a lakásba, s rejtettek el a legkülönbözőbb zugokba. Mikor ezzel megvoltak, kezdődhetett a kincskurkászás! Mindegyikük azon ügyeskedett, hogy valamiként kileshesse, mit vett neki ajándékba a másik, meeert… Sosem találnád ki, miért! Hát azért, hogy megtudja, mennyibe került az ajándék, amit majd kapni fog. Bezony! Csolovekék szerint ugyanis az a legnagyobb szégyen, ha valaki olcsóbb kacattal lepi meg a másikat, mint amilyet ő vett neki. A második emeletre érve a kóborfajta Lopotnyik horpadt hasa nagyot kordult, s akkora éhkopp fogta el, hogy szinte beleszédült. Ez persze nem csoda, mivel Kispöcökné – szellőztetés céljából – kitárta a konyhaablakot, ahonnan csak úgy hömpölyödött kifelé a sok finom gőz. Lopotnyik orra nagy hirtelen halászlét, töltött káposztát, rántott húst, birkapörköltet, meggyes-almás-túrós-mákos rétest, bejglit és némi sült tököt volt képes megkülönböztetni. Az étkek mesés üzenetébe azonban keserű, konok bú is keveredett, mivel Kispöcök úr a tévé előtt folyton azon zsémbelt, hogy „Jó, jó ez a kis káposzta, de azért a mama rántott pontya, az volt ám az igazi”! Mivel szegény Kispöcökné minden karácsonykor ezt volt kénytelen hallgatni, végül mindig elsírta magát – így érthető, hogy a második emeleten se szerették a szeretet ünnepét. A harmadikon viszont… No, ott első hallásra úgy tűnt, hogy valaki túúúlságosan is szereti a karácsonyt, mivel Lopotnyikot olyan harsány nótázás fogadta, hogy attól majd leesett a füle. A nagygigájú Markoláb bácsi, aki az ünnepek alatt folyvást dajdajozott, most is agyonordította a karácsony szép csendjét. Akadt neki ehhez több kanna borocskája, sok rekesz söröcskéje, maga főzte pálinkája és akkora veres orra, hogy a városi cirkusz bohócai a csodájára jártak. Lopotnyik sosem állhatta a dínomdánom kétlábúakat, hát fújva-sziszegve rohant át a gangon tántorgó Markoláb bácsi lába közt, s már fenn is volt a negyediken. Ott aztán akkora csend fogadta, hogy még a bajusza is megberzenkedett tőle. A gangon sötét volt, az ablakokban alig pislogott némi fény, és se nyikkanásnyi nóta, se étkek édes illata, se meglepetést rejtő csomagok díszpapír-zörgése, de még csak egymással veszekedő kétlábúak bús dörmögése-morcogása sem látszott-szaglott-hallatszott sehol! Lopotnyik óvatosan summant ajtótól-ajtóig, míg csak szembe nem találkozott Lucával, aki épp akkor volt hatéves és nagyon szomorú.  Mivel az én macskahaverom kiválóan beszélt kislányul, néhány perc múlva már azt is tudta, hogy mi a bánat oka. – Idén se lesz karácsony – súgta a lányka, aki a lakásukban terpeszkedő búskomorság elől menekült ki a gangra. – Idén se?! – meresztett csudálkozó szemeket Lopotnyik. – Hát mióta nincs nálatok karácsony? – Anyuék szerint a Pukkancs utca ötöt már vagy nyolcvan éve elkerüli az ünnep – vonogatta a vállát Luca. – No de miért?! – hökkent a sokat látott-szimatolt-tappancsolt macskavagány.  – Hol ezért, hol azért. Egyszer beázott a plafon, másszor odaégett a vacsora, aztán felgyulladt a karácsonyfa, majd ellopták az ajándékokat, vagy kikapcsolták a villanyt, a fűtést, a vizet. Minden évben történik valami, ami tönkreteszi a karácsonyt. – Vagy úgy! – nyarvintott ekkor bőszet Lopotnyik. – Sejtem már, mi a baj. Mondd csak, Luca, lakik-e a házban olyan emberféleség, akit, ha meglátsz, minden hajad szála az égnek mered? – Hááát… A Topsics néni – biccentett a kislány. – Arrafelé van az ajtaja. Lopotnyik zöld tekintete ekkor a folyosó végén induló, s egészen a tetőig emelkedő lépcsőre villant. – Most megyek, de mindjárt jövök! – nyávogta. – És ha jövök, akkor az idén újra lesz karácsony! Azzal nesztelen, s bátran felcsapott farokkal a tetőtéri lakás irányába szökkent, ahol hamarosan elnyelte őt a borzongató sötét. Luca a gang vaskorlátjába kapaszkodva várt, csak várt, míg hirtelen hangos kiáltást hallott: lentről, a macskaköves udvarról hömpölyödött fel hozzá. – Hát ez a szalagos kalap? Csak nem nekem vetted, apukám? – De bizony neked, édes lányom, mivel olyan finom káposztás cvekedlit rittyentettél elém az ünnepi asztalra! Luca ámulva leste, amint négy emelettel lejjebb Adalberta, a mindig morcongó vénkisasszony új kalapjában illegette magát, körbetáncolva a széles mosolyú Nyuszat urat, aki viszont egy nagy fazekat ölelt magához. S ezzel a csodák még épp csak elkezdődtek! Az első emeleten Csolovekék sorjáztak ki a gangra, kezükben egy-egy égő gyertya, s ahelyett, hogy a méregdrága kacatvacakokat bontogatták volna, szép énekszóval zengték tele a házat. Fölöttük Kispöcök úr ölelgette gömbölyded feleségét:  – Én még sohasem kaptam ilyen szívhez szóló, szép ajándékot, mint ez a páros beutaló a kákabeléndeki fogyókúrás edzőtáborba! – Örülök, hogy örülsz, szerelmetes uracskám – kacagott a felesége. – És meglásd, jövő ilyenkor már körbe is tudsz majd érni mindkét karoddal!   <<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA