Hintafa blog A norvég filmes, forgatókönyvíró Bobbie Peers nem aprózza el, ha valamibe belefog. Az ifjúsági irodalom egyre népszerűbb és színesebb királyságába tett nemrég -remélhetőleg nem csak egy rövid- látogatást. Ha már benézett, akkor írt egy olyan könyvet, amelynek filmes jogai nem sokkal a norvég megjelenés után elkeltek. A Kolibri kiadó jóvoltából idén tavasszal magyarul is olvasható William Wenton-trilógai első része, a Lurídumtolvaj. William és szülei Norvégiában élnek. Bár a külső szemlélő számára inkább visszahúzódó életmódot folytatnak, ám ezen a rejtélyekkel kitömött léten William zsenije módszeresen üti a kisebb-nagyobb réseket. Persze nem rossz szándék vezeti, becsvágy, vagy feltünési kényszer. Inkább az egészséges kíváncsiság és a vágy, hogy azt csinálhassa, amiben a legjobb: az értelmetlennek látszó katyvaszban rendet varázsoljon. Mert William tényleg próbál alkalmazkodni, dacára a körülményeknek. Hogy mást ne mondjak, nagyapja nyolc évvel ezelőtt minden előzetes figyelmeztetés nékül eltűnt, a család pedig egy idegen név védelme alatt Norvégiába költözött. Egy nap azonban a csodagyerek érdeklődését felkelti egy kiállítás, ahová a világ megfejthetetlennek ítélt kódja a Lehetetlen érkezik. Természetesen mindaddig, míg a fiú kézbe nem veszi és ezzel beindul az a láncreakció, ami a könyv végén jut csak nyugvópontra. (De csak a következő rész megjelenéséig.) Peers regényén mély nyomot hagy a forgatókönyvírói karrier. Feszes, izgalmas történet, amiben az olvasó akkor kap pihenőt, amikor épp szüksége van rá. A leíró részek rövidek, lényegretörőek és érdekesek, szinte húz magával és a végéig nem ereszt. Felüdülés volt olvasni: egyszerre izgalmas, érdekes és -nem reprezentatív kutatás alapján- abbahagyhatatlan. Persze már a téma is telitalálat. A titkok-rejtélyek-menekülés hármasának váza valószínűleg ellenállhatatlan és örökzöld, amit a nyájas olvasó biztonságos távolságból izgulhat végig. A főhős egy szimpatikus csodagyerek, aki kíváncsiságát tekintve bármelyik hétköznapi gyerek lehetne, miközben végig ott motoszkál az érzés, hogy William létezésében van valami megmagyarázhatatlan. Ám mielőtt bármi kiderülhetne kénytelen menekülve elhagyni otthonát. A szorult helyzetből a Poszthumán Kutatóintézet munkatársai mentik meg. De az igazsághoz vezető út teli van újabb rejtélyekkel, csavarokkal és számtalan váratlan fordulattal. És húsevő gyepszőnyeggel. Peers könyvében az ifjúsági regényekre jellemző alapszituációt teremti meg. Szülők hiányában önállóan, biztonságos hátország nélkül és számtalan kérdéssel a fejében kell átverekednie magát a főhősnek a rá váró próbatételeken. Nem csoda, hogy a szülőkről leválóban lévő kis- és éltesebb kamaszokhoz könnyen utat talál. Miközben William igyekszik elkerülni (sőt felismerni) a csapdákat, fény derül az igazság egyes részleteire. Az író kicsit húzd meg-ereszd meg stílusban adja meg a válaszokat, ügyelve arra, hogy a múló hiányérzet helyén egy újabb bizsergető kérdés derengjen fel. Az izgalmak mellett a finom humor számára is marad hely. Élvezettel követtem, ahogy kifigurázza a már-már bolondosnak tűnő, helyenként önmagáért létező hiperfejlett technológiát. A torzsalkodóbot (a fordító Petrikovics Edit szokás szerint fején találta a szöget), a szószátyár, ugyanakkor önérzetes, és a szeszélyeskedő ajtó a személyes kedvenceim. Egy remek hír zárásként: ha gondban voltál, hogy milyen könyvvel szerettesd meg a kamaszoddal az olvasást, akkor a tekints a problémára múlt időben, mert Peers megoldotta a helyzetet (és még csak szerda van!).  A Lurídiumtolvaj az a fajta könyv, amiért érdemes ébren maradni, hogy lássuk a napfelkeltét. (Saját felelősségre.)