Holli rettenetesen izgul az iskolai fellépése miatt. Ekkor szegődik mellé egy apró és barátságos házirém, Mumus, akitől a kislány megtanulja, hogyan állíthatja a félelmet a saját oldalára. Kalandjaik során kiderül, hogy néha bizony még a felnőttek is félnek, ám ebben nincs semmi szégyellni való. Al Ghaoui Hesna, a haditudósításairól híres, immár kétgyermekes riporter, saját rajzaival illusztrált könyvében egyszerű gyakorlatok és egy könnyen megjegyezhető bátorságinduló segít erőt meríteni a gyerekeknek a nehéz helyzetekben, hogy bátran és magabiztosan nézhessenek szembe a kihívásokkal. Csak az ne olvassa el, aki sohasem félt!   "Legyen ez a könyv kiindulópont és segítség, őszinte, mély beszélgetésekhez, érzésekről, arról, hogy ki-mikor-mitől vagy kitől félt, és hogyan sikerült – vagy nem sikerült – bátorrá válnia."   Ezt a mondatot, és az alább olvasható, fantasztikus könyvajánlót Bajzáth Mária mesepedagógus írta a Holli, a hős elolvasása után. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy egy ilyen kivételes szakember így véletekedik róla! Remélem, Holli és Mumus története tényleg sok fontos beszélgetést fog elindítani szülők és gyerekek, sőt gyerekek és gyerekek között! - Al Ghaoui Hesna "Ezernyi népmesét ismerek, de csak egyetlen népmesehősről tudok, aki nem ismerte a félelmet. A mesebeli fiú világgá ment, és rengeteg próbát kiállt, hogy megtanuljon félni…Nem véletlenül őrzi a hagyomány a félelemkeresők történetét a világ minden táján, és az sem véletlen, hogy Al Ghaoui Hesna könyvet írt róla. A félelem ugyanis nélkülözhetetlen emberi érzés, az élet és az életben maradás egyik alapfeltétele. Hesna, a téma nagy tudású ismerőjeként, a gyerekekek nyelvén is pontos, finom érzékenységgel, didaktikus felhangok nélkül ír arról, hogy a félelem minden emberben ott lakik. Meg kell tanulnunk felismerni, az egyik legfontosabb érzésünk, amit fel lehet vállalni. Használható technikákat ad a félelem kezelésére, a légzőgyakorlattól, az éneklésen át, a nemet mondás bátorságáig. Jó szívvel és hatalmas lelkesedéssel ajánlom ezt a könyvet a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Beszélgessenek, gondolkodjanak együtt a témáról! Legyen ez a könyv kiindulópont és segítség, őszinte, mély beszélgetésekhez, érzésekről, arról, hogy ki-mikor-mitől vagy kitől félt, és hogyan sikerült – vagy nem sikerült – bátorrá válnia."   „Nem szabad a szőnyeg alá söpörni” Schütz Gabriella interjúja Al Ghaoui Hesnával   A neved összefonódott a félelem legyőzésével. A Félj bátran című köteted után mi volt a célod a mesekönyv megírásával? Leginkább az, hogy megértessem a gyerekekkel és a szüleikkel, hogy szabad félni. A félelem nem rossz, és nem valami olyan dolog, amit el kell temetni önmagunkban. Szerettem volna ledönteni azt a tévhitet, miszerint az a szuperhős, aki semmitől sem fél. Ha csak egyetlenegy dolgot megjegyeznek a mesekönyv kapcsán, mégpedig azt, hogy nem az a bátor, aki nem fél semmitől, hanem az, aki fél, de mégis megteszi a szükséges lépéseket, akkor máris megérte, hogy megírtam Holli meséjét. Az csak hab a tortán, ha a többi üzenetem is értő fülekre lel, nevezetesen, hogy bármikor mondhatunk nemet, vagy kérhetünk segítséget, még a legnagyobb félelem dacára is. Végezetül pedig szerettem volna gyors, pontos kipróbált „receptet” a gyerekek és szüleik kezébe adni, amivel azonnal csökkenhetik a szorongást, a félelmet, az aggodalmat, vagy éppen a dühöt. Mi ez a módszer? Több ilyen praktika is van, a könyvben kettőt részletez Holli. Az egyik egy egyszerű légző gyakorlat, a másik pedig az izmok szisztematikus megfeszítése utáni kiengedés következtében az idegrendszerünkben fellépő kisimulást célozza, hiszen az izmok közvetlenül hatnak az idegrendszerünkre. Mindkét módszert gyakran alkalmazzák, hatékonyságuk többszörösen is bizonyítást nyert. Hol tanultad ezeket a módszereket? Sokfelé jártam, sok mindent tanultam és olvastam. A mesekönyvben is szereplő légzőgyakorlatot, ha jól emlékszem a CNN-nél tanították nekem.  Alkalmazod ezeket a technikákat a mindennapjaidban? Hajjaj, de még mennyire! Muszáj megkérdeznem, hogy mi volt életed legrizikósabb, legfélelmetesebb helyzete? Nem igazán tudok egy konkrét esetet kiemelni, amikor a leginkább féltem. Inkább sok hasonló dologra emlékszem, melyek mind ugyanabba a csokorba szedhetőek. Természetesen életem legrizikósabb eseményei a Közel-Keleten, Gházában vagy Afganisztánban voltak. Volt olyan, hogy megtámadták a konvoj hátsó részét, vagy az egyik társunkat megsebesítették. A legjobban mégis mindig akkor féltem, amikor már nem forgott a kamera, hanem a hotelben voltam például az operatőrrel és egy portással, majd egyik pillanatról a másikra elment az áram. Polgárháborús övezetben a vaksötétben, csak rosszra tud gondolni az ember. Ezekben a helyzetekben az volt a közös, hogy nem lehetett mit tenni, várni kellett. Vészhelyzetben a tehetetlenség nagyon marcangoló tud lenni. Mégis át kell tudni konvertálni a félelmet valami mássá. Végül is minden ijesztő helyzetben sikerült megnyugodnom, hiszen tudtam, a pániktól nem lesz jobb. Mit tehetünk akkor, amikor nagyon félünk? Át kell helyezni a fókuszt a félelemről egy bizonyos vágyra vagy célra, mely erősebb tud lenni a félelmünknél. Ez tud segíteni a legtöbbet. A szüleidtől tanultad mindazt, amit tudsz a félelemről? Otthonról hoztad ezt a szemléletmódot? Egyrészről azt hiszem, igen, sok mindent hozunk otthonról, másrészről viszont nem. Az biztos, hogy szeretném én is olyan elengedőn, megengedőn és elfogadóan, bizalommal telve nevelni a lányaimat, mint ahogyan azt a szüleim tették velem. Ők egyszerűen bíztak bennem, és tudták, hogy nem fogok butaságot csinálni. Elengedtek tizennégy évesen egy másik városba tanulni, majd tizenhat évesen kiengedtek ösztöndíjjal Amerikába, amikor vezetni tanultam, ideadták az autójukat, végül pedig, amikor huszonévesen elkezdtem tudósítani, soha nem mondták azt, hogy ne menj olyan helyre, ahol háború van. Azt annál inkább, hogy ne vállaljak felesleges kockázatot, és vigyázzak magamra. A legnagyobb ajándék volt tőlük, hogy bíztak bennem. Mi a „baj” a mai nevelési módszereinkkel? Szerintem leginkább a túlféltés az, amiből sok baj származhat. A legtöbb szülő mostanság annyira túlfélti a gyermekét, hogy az egy tapodtat sem mer egyedül lépni, ezáltal nem is jut sikerélményhez. Sikerélmények híján pedig nem tud megszületni az önmagunkba vetett hit, az önbizalom. Visszatérve a mesekönyvhöz, kiről mintáztad Holli karakterét? Az illusztrációk alapján valahogy nagyon is rád hasonlít. – Eltaláltad, Holli valahol én magam vagyok. Szorongó kisgyerek voltam, és tudom nagyon is jól, mit jelent félni. A mesekönyv megírása valahol egy önterápia is volt. Minden kisgyereknek meg kell tudnia azt, hogy nincs azzal baj, ha fél. A félelem egy természetes érzés, mely valójában egy sor nagyon is klassz dolgot művel velünk. Kiélesíti a látásunkat, a hallásunkat, gyorsabbakká válunk, jobban tudunk teljesíteni. A félelmet nem szabad elnyomnunk, inkább meg kell szelídítenünk. Jól értem, hogy te magad rajzoltad a könyvben szereplő illusztrációkat?  Igen. Ez nagyon vicces, hiszen elnézve Holli göndör fekete haját, tiszta, csodálkozó tekintetét, rögtön az jutott eszembe, hogy az illusztrátor nagyon is jól ismerhet téged, hogy ennyire át tudta adni a képeivel azt, amit te a szövegben leírtál… Szeretek rajzolgatni, és a telefonom segítségével készültek el az első próbálkozások, melyeket megmutattam a Kolibri Kiadónak. Ők rendkívül nyitottak voltak, és azt mondták, tegyünk egy próbát. Az idő nagyon sürgetett, hiszen második kislányomat, Zeát vártam, és már az utolsó hetekben jártam, amikor a rajzok leadási határideje volt. Hálás vagyok, hogy sikerült időben befejeznem, és hogy a saját rajzaim díszítik a könyvem. Mik a terveid? Ugye írsz még mesekönyvet? Épp a napokban gondoltam újra az írásra, és persze a rajzolásra is. A témának a szorongást gondolnám, fontos, hasznos lenne mind a gyerekek, mind a szülők szempontjából. Szükséges ezekről az érzelmeinkről beszélgetni, nem szabad a szőnyeg alá söpörni őket, hogy majd csak elmúlnak, vagy majd csak elfeledkezünk róluk. Remélem, lesz időm és energiám megírni két kisgyerek mellett is. Forrás: Bárka online