– Faragott kő!
– Kehely van rajta!
– Itt van a templom!
– Hurráááá! – üvöltött torkaszakadtából Máté.
– Hallgass már, az egész falu hallja, hogy itt vagyunk! – ugrott Mátéhoz Gergő, és a tenyerével betapasztotta a fiú száját.
Odahasaltak a kőhöz, simogatták, cirógatták, becézgették, puszilgatták, hiszen tudták, jó nyomon járnak: a kelyhesek temploma itt van valahol a lábuk alatt, a faragott kő ahhoz tartozhatott, abból keveredett elő!
Fölálltak, összeölelkeztek, visszatért beléjük a kincskeresés már elszállni látszó láza.
Gergő megragadta az acélrudat, és a faragott kő mellett tiszta erejéből belevágta a földbe.
– Hallottad?
Egyszerre fordultak egymás felé. Az acélrúd, amikor belefúródott a földbe, mintha ércesen csendült volna. Szédülten rohantak a kis gyalogsági ásókért. Mint a megszállottak dobálták el a földet az acélrúd közeléből.
Sikerült körbeásni az ismeretlen tárgyat. Óvatosan kiemelték. Két már foszladozó cementeszsákba csomagolta valaki. Finoman lefejtették a papírt, amelyen nyomtatott évszámot találtak. Nehezen, de sikerült kibetűzni: a zsák eredeti tartalmát, a cementet a DCM-gyárban készítették 1963-ban vagy 1968-ban, az utolsó számjegyet nem lehetett egyértelműen kiolvasni. A zsákokon kívül a hosszúkás tárgyat rongyokba is belecsavarta az ismeretlen elrejtő. A rongyok a lefejtés közben könnyen szakadoztak, erős dohos szaguk volt.
A kibontás után kiderült, hogy amit Máté és Gergő kiásott, az nem volt más, mint egy ódon, rozsdás kovácsoltvas kereszt, amely valaha nagyon szép lehetett. Letörölgették, megpucolták, azután egymással szemben lehasaltak, a keresztet pedig maguk közé letették a földre.
– Szerintem ezt a keresztet, a zsákon lévő dátum alapján, harmincöt-negyven éve szándékosan elásták, és a kelyhes kővel megjelölték a helyét – kezdte Máté.
– Ehhez a következtetéshez túl sok ész nem kellett. Az az igazi kérdés, vajon a templomhoz tartozott-e egyáltalán a kereszt? Miért ásták el? Vajon megtalálták-e a templomot azok, akik a keresztet ide elásták?
– Szerintem nem. Ha megtalálták volna, az ennyi idő alatt már biztosan kiderült volna.
Gergő hosszan hallgatott, figyelmesen nézte a kereszt alsó végét.
– Nézz csak ide! Jut erről eszedbe valami?
– A kereszt alsó része mintha valami foglalatban végződne. Szögletes, a belseje üres, olyan, mintha rá lehetne húzni valamire, amin biztosan áll, és nem dől el.
– Biztos, hogy kereszt ez? – szótagolt Gergő.
– Miért, mi más volna?
– Hát emelő, nagyokos! Nem úgy van-e kiképezve az alja, mint az aknában lévő kerti csap kulcsának? A kereszt rövid szára pedig nem más, mint az emelő karja: minél nagyobb erőt lehessen kifejteni a nyitáskor vagy a záráskor. A keresztet valami négyszögletes akármire ráhúzták, de nem azért, hogy ne dőljön el, hanem azért, hogy azt a valamit el lehessen mozdítani!
– Igazad van! – kerekedett el Máté szeme. – Csak azt tudnám, miként vagy képes ezeket a dolgokat így kitalálni?
– Úgy, cimbora, ha egyszer teszek valamit, akkor azt teljes szívvel teszem, akkor abba teljesen beleélem magam, mindig akörül járnak a gondolataim, akkor én abba, ha kell, belehalok. Most például a krónikásének sorai körül teker az agyam. Hogyan szólt az a két sor?
Kereszt, ha délnek dől, Jézus köszönt vala,
Ha es meg északnak, halál üvölt vala.
<<VISZA A NYÁRI OLVASMÁNYHOZ
<VISSZA A NYOMOZÓS KALANDOKHOZ
|