- Nem érek rá itt ácsorogni – dohogta az öregember. Jobbjában viharvert koffert markolt, most azzal csinált utat magának és egyenesen bemasírozott a házba. Zalán tanácstalanul követte. Mégis, mit akar? És egyáltalán kicsoda ez az ember? Már vagy negyed órája kopoghattak, mire kidugta a fejét a szobájából. Különösnek találta, hogy a szülei nem mennek ajtót nyitni. Mindketten a nappaliban üldögéltek és szórakozottan tanulmányozták az áruházak akciós katalógusait, amiket nemrég dobtak be a postaládába.    - Nem halljátok a kopogást? – kérdezte tőlük. Szülei zavartalanul tovább böngészték a lapokat. Ha nem, hát nem, Zalán vállat vont és maga indult ajtót nyitni. A furcsa öregember egyenesen a konyhába ment. Nem tétovázott, nem nyitott be találomra egyéb helységekbe, mintha jól ismerte volna a lakást. Mire Zalán kényszeredetten utánaballagott, már az asztalnál ült, előtte a nyitott kofferrel és abban matatott. - Azért nem hallották, mert téged kereslek – biccentett az öregember szemrehányóan a nappali felé. – Érted jöttem. Ha össze akarsz pakolni magadnak néhány holmit, itt megvárlak, de ne maradj soká. Addig felfújom a cseregyereket. De Zalán nem mozdult. Értetlenül bámult az öregre. Egyáltalán nem félt, ebben biztos volt, de határozottan furcsának találta ezt az egészet. Miközben azon töprengett, megszólaljon-e, magában megjegyezte, hogy váratlan vendégüknek hagymásbab szaga van. - Mit akar a bácsi? – kérdezte végül félszegen. Nagyon bután hangzott, de nem jutott eszébe semmi más. - Ne bácsizz, mert nem állhatom. Hívj inkább Széklábnak. Azt talán jobban szeretem – felelte az öreg, és valami szürkeséget göngyölt elő a bőröndből. – Érted jöttem, mert te egy Zalán vagy, ha nem tévedek. - Zalán vagyok – ismételte gépiesen a fiú. - Lám – mondta az öreg. A szürke micsodát kiterítette az asztalra. Határozottan kisfiúformája volt. – Akkor mész pakolni vagy sem? - Én itt lakom a szüleimmel. Miért mennék bárhová is? Hiszen csak egy kisfiú vagyok. Az öreg bosszúsan horkantott: - Ne aggódj. A szüleidnek fel sem fog tűnni. Már jönnek is. És valóban: mindkét felnőtt belépett a konyhába. Zalán szégyellősen a falhoz húzódott – biztosan megszidják majd, mert beengedett egy ismeretlent a lakásba. Hiába mondaná el, hogy nem tehetett semmit sem, valószínűleg nem hinnének neki, a szülei folytonosan közhelyes igazságaikat szajkózták. De semmi ilyesmi nem történt. Mintha meg sem lepődtek volna. Anyja szélesen, ám gépiesen elmosolyodott s a betolakodóra pillantva csak ennyit kérdezett: - Egy kávét esetleg? – és már nyitotta is a konyhaszekrény ajtaját. Az öregember elfintorodott amint meglátta a feltáruló neszkávés dobozt. – Nem kérek, köszönöm – morogta. De Zalán anyja mintha meg sem hallotta volna, csészét vett elő és kötelességtudóan már kanalazta is a kávéport. – Cukrot, tejet? - Mustárt – mondta Székláb és vigyorogva Zalánra kacsintott. - Parancsoljon – Zalán anyja az asztalra tette a mustárostubust, azután vizet melegített. Zalánból nevetés buggyant elő, noha egyre kevésbé értette ezt az egész jelenetet. Az öregember még mindig őt figyelve cinkosan felvonta bozontos szemöldökét és a fiú apjához szólt, aki holmi bútordarabként, csendesen álldogált a konyhaajtóban. - Azért jöttem, hogy elvigyem a fiukat. De ne aggódjanak, hoztam helyette másikat. A szülők erre sem reagáltak. Zalán apja csak bámult a levegőbe, anyja pedig a lobogó vizet öntötte a csészébe, majd Székláb elé tette az asztalra. - Na látod. Nem bánják. – az öregember egyenesen a nő arcába nézett. – Forduljon meg, asszonyom. Székláb felállt és Zalán anyjának a derekára tette a kezét. Valamit matatott, s hirtelen olyan hang süvített fel, mint amikor leeresztik a bicikligumit. – Anyádat ugye Annának hívják. Egyáltalán nem hangzott kérdésnek. Hanem Zalán anyja, aki mindig is kövérkés volt egy picit, a süvítéssel hirtelen karcsúsodni kezdett. Sötét ruhája már nem feszült a hasán, megráncosodott, elernyedt. – Ennyi elég is lesz – közölte az öreg, ismét matatott egy kicsit az asszony derekánál és elnémult a süvítő hang. Zalán anyja nem apadt tovább. Több számmal nagyobbá vált ruhája viccesen lógott rajta. - Drágám, gyönyörű vagy – jelentette ki  az apja, s ezzel el is intézte az egészet. Tovább bámulta a szemközti falat. És akkor Zalánból kibuggyant a nevetés. Nem bírta tovább, hangja betöltötte az egész konyhát. Szülei máskor rászóltak volna, hogy illetlenség, de most mindketten csak álldogáltak és udvariasan mosolyogtak. Székláb pedig ismét bőröndjébe temetkezett. - Ők már nem az igazi szüleid – magyarázta, miközben könyékig eltűnt a sok kacat között (volt abban biciklikormány, egy fél dinnye, lópatkó és néha mintha egerek  cikáztak volna keresztül a holmikon). – Ők névsor szerint csinálják. Valószínű, hogy már réges-rég kicserélték őket. Zalán már nem nevetett. Szülei talán nem voltak a legjobb szülők, alig foglalkoztak vele, és általában nem is figyeltek rá, de azért mégis csak a szülei voltak. Nem tetszett hát, amit hallott, sőt, ami azt illeti, a maga módján meg is ijedt. Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha csak pár napra is, de megszabadulhatna tőlük és pukkadásig ehetné magát csokival meg cukorkával és labdázhatna a szobában és átrendezhetné az egész házat a saját kénye szerint – a tévé távirányítóját a hűtőszekrényben tartaná, a képeket egytől egyig a plafonra szögelné és már régóta szeretett volna egy krokodilt a fürdőkádba. Ez azonban mégis csak egy buta álom volt és tudta, hogy a távirányító hamar elromlana, a képek egytől-egyig lepotyognának, a krokodil pedig minden bizonnyal meg is enné őt, különben is, hol találna itt a városban egy igazi krokodilt. Tovább>>